Iszonyatosan nehéz elaludnom, mert a jobb bokám minden pozícióban sajog. Ma már könnyebben ment mint tegnap, a fentről még késő este is ordító house (?) és az éjjel 10-kor is iszonyat hangos, nyárra visszaköltözött román szomszédaim dajdaja ellenére is.
Hogy milyen érzés úgy ébredni, hogy az ember nem tud lábra állni? Mert hogy a jobb bokája-lábfeje sajog önmagában is? És akárhányszor megmozdítja, vagy letenné a padlóra, ordításban tör ki? Ijesztő. Félelmetes. Tehetetlen. Kiabálva és sírva próbáltam mindenben kapaszkodva, mindenre támaszkodva kikecmeregni a szobából, de nem ment. Lehuppantam az ágy szélére és sírtam, közben próbáltam elviselni a fájdalmat. Amikor nagyjából összeszedtem magam, annyit kértem az égiektől, hogy oké, megteszem, amit tehetek, csak segítsenek rájönnöm, mit jelent ez az egész.
Aztán napközben, tapasszal elsántikáltam dolgozni is, csak estére lett megint rosszabb. Enni viszont kell, készült egy rakott brokkoli.
Este a lábfájdalmamon járt az eszem. Amúgy sem tudok nem gondolni rá, sajnos minden pillanatomat kitölti a fájdalom. Habár ki nem állhatom a gyógyszereket, vettem tapaszt, amíg kapok időpontot Dávidtól, ki kell húznom valahogy.
Reggel ültem a csodásan lehűlt teraszon. És bevillant néhány dolog, amit esetleg jelezhet pszichoszomatikusan a bokám. Megbeszéltem magammal, változtatnom kell néhány dolgon. És nemcsak elméletben, hanem konkrétan, a gyakorlatban, megtéve, cselekedve is.
Rendet akarsz? Tegyél rendet!
