Ugy erzem magam, mint akit kicsereltek. Csak figyelem es nem ertem magam. Csutortok ota ver hevesen a szivem. Hatalmasakat dobban, hol gyorsan, hol meg gyorsabban, szokasosan kihagy, vergodik. A fejem is negy napja sajog. A bal arcom, a fejem hatul bal oldalt olyan, mintha benult lenne, mikozben belul faj. A fajdalomcsillapito nem hat. Persze, mert ideges vagyok es nem tudom magam megnyugtatni. Pedig minden eddigi tudomanyomat bevetettem mar. Persze egy normalis alvas sem artana, de bizom benne, hogy hamarosan meglesz az is.
Tegnap, amikor pl. A. ket perc alatt hetszer meselte el ugyanazt a par mondatos sztorit, csak figyeltem, mennyire a mostban el. Nem is az adott oraban, nem ebben a percben, hanem csakis a pillanatban. Es ez az, ami nekem roppant mod nem megy. En mindent elore szeretnek tudni, listam van, tervezek, orulok, ha tudom tartani a tervemet, ha haladhatok szepen sorban a gondosan kidolgozott listam menten. Es talan ezert visel meg a demencia lelkileg: itt minden nap mas. Nincs ket egyforma ora. Nincs napirend, talan annyi, hogy megvan az etkezes es a gyogyszerezes. De meg ez is nagyon valtozo. Nincs ejszaka, nincs nappal. Egy asztronautanak nem lenne nehez: itt akkor kell aludni, amikor a neni alszik, raadasul azonnal, mert kepes a horkolasbol ot-tiz perc mulva total eberen felkelni.Nemcsak ez a helyzet izgat. Egy hetem van, hogy kitalaljam, hogy fogok eljutni a targyalasra. Se terkep, se net. Es meg kell oldanom...
De meg fogom oldani.
Delutan aludni akartam, de jottek az unokak, igy inkabb kimentem setalni. Legalabb lattam, hol vagyok... Icipici ez a falucska, gyakorlatilag egyetlen utcacskaja van, aminek nevet se adtak kulon, ugyanugy hivjak, mint a falut, a hazakon csak hazszamok vannak, hiszen utcanev nincs.
Azert talaltam egy utacskat, amin lehet setalni, futni. Csak legyen ra lehetosegem...
