Anyuék őszi kertje. A mulandóságában is gyönyörű, és már most magában hordozza a jövő reménységét. Új eperültetvény.
Világ életemben irtóztam a pókoktól. De lefotóztam, M. mutatta, a maga nemében csodaszép.
"Mindent le kell rombolnod, ami fontos neked. Leülni azokkal a szörnyű érzésekkel, majd megérteni és a helyükre tenni őket. A végén rájössz: az is én vagyok, amit nem szeretek magamban. Az is egy részem. Nem tagadhatom meg. El kell fogadnom. Át kell ölelnem. Szembe kell néznem vele, és gondoskodnom róla. Mert ha megtagadom, magamat tagadom meg. A hibáim is én vagyok. Számomra minden ballépés egy lépés a lényeg megértése felé, egyfajta örömérzet. A fájdalmak elkerülése az igazi hiba. Ezzel az életet szalasztjuk el. Ezek a dolgok alakítanak minket, általuk fejlődhetünk, és jobbá válhatunk." Brad Pitt
Többször írtam már, milyen varázslatosan szépnek látom a rothadó növényeket. Ma is ámulva néztem őket. És lenyűgöző, ahogy a komposztra dobott "maradékból", "nyesedékből", ro(t)hadó növénymaradványokból mennyire mesésen szép, természetes kert alakul ki. A növények sokszor szebbek itt, mint a gondozottak az ágyásban.
Ó, ez a szín!
Szerencsés vagyok, amiért bármikor, bárkivel, bárhogyan betoppanok anyuékhoz, mindig meleg szívvel várnak és nagy szeretettel fogadnak. Mindig kerül étel az asztalra, mindig van olyan, amit én is ehetek.
Szerencsés vagyok, mert láthattam ma is a naplementét. Csodás volt most is.
Nehéz nekem ez a szeptember, de tudom: a javamat szolgálja. Nem eszem teljesen tisztán, nem mindig terv szerinti az edzés, nem sikerül mindig annyit pihennem, mint amennyit szeretnék, sok a munka, rengeteg az újdonság... Nem csoda, hogy sokszor nagyon fáradt vagyok. És nem csoda, hogy néha nincs kurjongatós víg kedvem. De nem kell annak lennie mindig. Kellenek a csöndek, a kiengedett könnyek, kell néha egy kis lassítás. Látni kell a naplementét ahhoz, hogy gyönyörködhessünk majd a napfelkeltében.
