Nagypéntek

Reggeli.

És most csoda-fotók jönnek.

Készen vagyok a balkon-növény-ültetéssel.

Anyu gyöpszegfúje a 11. virágát hozza.

Az orgonája virágzik. (Nálunk ez is.)

Sötét volt, amikor a balkon-ültetéssel végeztem, utána még megcsináltam a tojásfát és a fészket a festett (festendő) tojásoknak.

Chateltem kicsit E-vel, régi tamási ismerősömmel. Az ő szülei sem élnek már, és igazából az tudja megérteni, amin most keresztülmegyek, aki átélte ugyanezt.

Ma már szombat van, hát így jár, aki megírja a blogbejegyzést, de elfelejti közzétenni. :)

 

Csütörtök

Hatig sikerült aludnom. A délelőtt nagy része itthon telt, aztán masszázs. Még karácsonyra kaptam az ajándékutalványt, most sikerült mennem. Nagyon stresszes vagyok, mindenhol csomók, letapadások. 

Onnan anyuhoz mentem, kerestem maminak hálóinget, zoknit. Aztán hazaugrottam még és indultam Szekszárdra.

Mamit megműtötték. Sikerült összecsavarozni a törést. Nagyon rosszul ébredt. Fizikailag jól van. Fájdalmakra panaszkodott, kértem neki fájdalomcsillapítót...

Meghozták a vacsoráját is... Kértem a nővérkét, amikor jött összeszedni a maradékot, hogy ne vigye el mamiét, próbálják később megetetni, szörnyen éhes lehet (hangosan korgott a gyomra). Megitatnom sikerült.

Maminak fogalma sincs, hol van, nem jut el az agyáig, hogy kórházban van és megműtötték a lábát. Igazi demens-demens, csak hajtogatja a dolgit meglehetősen fülsértő hangerővel, mindenáron azt akarta, hogy öltöztessem fel és menjünk innen. Görcsösen kapaszkodott az ágyrácsba és emelgette a jobb lábát, hogy márpedig ő kimegy pisilni (katétere van) (...). Azt sem fogta fel, amikor búcsúztam, nem értette, miért hagyom ott, ő miért nem jöhet. De azt megkérdezte: "Mit főzött anyu?".

Este 7 volt megint, amire hazaértem. 

Holnap más látogat, én majd telefonon várom a híreket.

Szerda

Munka után -nem kérdés- mamihoz a szekszárdi kórházba.

Vért kapott, három féle infúzió csepeg, mami jól van. Nagyon jól néz ki, nincsenek fájdalmai (hála! ezért imédkoztam fél este).

Az elején izgatott: azt hitte, levágják a lábát. Megnyugtatom. Azt hiszi, a bonyhádi kórházban van. Ráhagyom. "Most megnyugodtam, hogy itt vagy. Azt hittem, nem értesítenek, hogy itt vagyok."

Hozzák a gyógyszereket, a vacsorát. Ápoló: nyugodtam adjam be, etessem meg. Beadom, mint 3 hónapja anyunak. Megetetem, mint 3 hónapja anyut. Itatom. Nyugtatom. Simogatom. Fogom a kezét. (...)

Mami tényleg jól van. Nagyon hálás vagyok érte.

Anyut kétszer kérdezte.

- Fekszik?

- Igen, mint te most.

- Kap tablettát?
- Igen, fájdalomcsillapítót.

- Nem, rákos gyógyszert.

...

Holnap műtik. Délután megyek megint.

M-val beszéltem este, az ápoló, akivel anyu sokat volt. Csinált egy tálat, holnap viszi anyuhoz a temetőbe.

 

Szétporladva

Anyut ma két hónapja temettük el. Azért kellett ennyit várni vízkereszt után, hogy mindent úgy szervezhessünk, ahogy anyu szerette volna. Ahányszor leírtam ma a dátumot, a temetés dátuma jutott eszembe.

Munka után hazajöttem, ettem kicsit, aztán visszamentem a városba, részt vettem a mohácsi autizmus világnapi rendezvényen, ahol elhangzott, hogy a világnap április 2-án van hivatalosan. Anyuék április 2-án esküdtek anno...

Majd megint hazajöttem, fogat mostam és indultam vissza: fogorvoshoz. Három hónap alatt három fogam tört le, s habár nem fáj, meg akartam kérdezni, orvosilag kell-e ezzel valamit kezdeni. Sok hűha meg röntgen utáni hűha után: egyet ki kell húzni, a többire pedig koronát tenni. No de én nem akarok koronát. (Két éve kaptam egy pótfogat, ahhoz a két mellette lévőt tövig szét kellett fúrni, azokba került ragasztva egy "sín". Akkor fájdalommal járt ez a procedúra, hogy én azt még egyszer nem bírom ki. Mondhatod, hogy hisztis p. vagyok. Mondhatod, ha érezted már, hogyan érzem a fájdalmat.) Mert kettőt lehetne "pofozgatni", de hamarosan a most még egyben lévő rész fog letörni. Mert hogy a fogaim szétporladnak.

Anyu elporladt a hamvasztáskor, a kocsim szétporlad, a fogaim is, az alvás alatti légzésem is "porhanyós"...

Ma reggel elaludtam. Emlékszem, hogy kinyomtam az ébresztőt és visszatettem a fejem a párnára... A munkából nem késtem el, 

...

Eddig jutottam a bejegyzéssel, amikor hívott unokanővérem, hogy mami -megint- elesett, combnyaktörés, kórházban van.............

Kinek mondhatom el?

Anyu, te mindig ott voltál, bármi történt. Mindig ráértél, bármikor hívhattalak, mehettem hozzád. Akármilyen pitiáner, de számomra nagy gonddal mentem is, mindig megnyugtattál, támogattál, segítettél. Ha valamire nem tudtad a választ, azt mondtad: "Nehéz dolgok ezek". 

Tavaly ilyenkor veled is beszéltük, hogy valahogy fura a fülem, mintha be lenne dugulva, és néha fáj. Sosem volt fül-orr-gégészeti problémám (a kiskori mandulaműtétet leszámítva), de beszéltünk róla, hogy elmegyek megnézetni.

Ma volt a napja.

A dobhártyámra volt fülzsír tokosodva, leszívta-levette (roppant kellemetlen), negyed-fél évente mennem kell ellenőrzésre.

No de...

Ha már ott voltam, megnézte az orromat is. Tudod, hogy mindig elégedetlen voltam az orrommal, mert hogy nagy. De a doki azt mondta: örüljek neki, mert belül is nagy, azaz sokkal könnyebben lélegzem, mint az átlag.

Ezután jött a garat. Az első másodpercben, ahogy belenézett a torkomba, megmondta, hogy rosszul alszom, megébredek éjszakánként, fáradt vagyok, amikor felkelek, és horkolok. A jobb -kivett- mandulám heges.

Jövő héten mennem kell hozzá a rendelőjébe (most magánrendelésen voltam). Te is tudod, hol van: az onkológia mellett. (Bakker, bírjam majd ki sírás nélkül...) Rendes volt: nem írt most be, hogy nála voltam, mert akkor magán úton kellene tovább menni. Lesz egy endoszkópos vizsgálat. Helyi érzéstelenítéssel fog ledugni az orromon keresztül egy kamerát. Aztán ír egy beutalót, amivel el kell mennem Pécsre, egy altatásban végzett vizsgálatra. Ha bármit találnak, műtét...

Nem akarok orvost (a négy orvosoddal tartottam a kapcsolatot az utolsó két hónapodban szinte napi szinten, heti kétszer jött a hospice orvosod november végétől, és hozzád még a háziorvos is kijött!), nem akarok vérvételt, bökdösést (az utolsó másfél hónapodban annyiszor, de annyiszor megböktelek..., mindegyik fájt nekem is...), nem akarok műtétet (három éve operáltak az endometriózissal..., téged négy éve emlő tumorral...)... 

Amikor hazaértem, M. edzésen volt, a húgom wellnesezik, te nem vagy..., jesszus, olyan jó lenne valakinek elmondani. Nekem sokat segít, ha beszélhetek a gondjaimról. Kértem, hogy küldj egy jelet, hogy valahogy itt vagy, hogy hallasz, hogy segítesz... Sokáig csönd volt. Persze sírtam. (Sírok.) M. pakolt be, lejárt a mosogatógép. Jó, kipakolom, az megy sírás közben is. Kinyitottam, és... Benne volt a kis "tejmelegítő" nyeles lábosod, az egyik tálad és a mérőpohár, amit tőled hoztam át. Hát persze, hogy zokogtam, de most örömömben. És a húgom is jelzett, hogy hívhatom, így el tudtam mondani neki, amit neked mondtam volna... 

Eszméletlenül, embertelenül, kegyetlenül nehéz, hogy nem vagy. Mindig az cseng a fülemben, amit akkor mondtál, amikor elbúcsúztál. Hogy szeretsz minket (a húgommal) örökké, örökké, örökké, és hogy legyünk boldogok. Tudom, hogy tudod: rajta vagyok. Tudom, hogy tudod: ennél jobban kell igyekeznem. Tudom, hogy tudod: sok ez most nekem egyszerre (hogy te nem vagy, és mellé az egyre tornyosodó újabb problémák), de azt hiszem, hogy minden segítséget megkapok a sorstól (Istentől/Univerzumtól) ahhoz, hogy változtassak. Nagyon össze kell szednem magam minden (MINDEN) téren, és akkor lassan majd elindulhat ez a szekér újra, előre.

A testi pihenésért tehetek többet.

Az elmém békééért (békéjéért?) is.

A szív öröme... Talán ez a legnehezebb.

Anyu, két hónapja és 19 napja láttalak utoljára "élve"...

Szörnyen hiányzol...

Random vasárnap

Reggel magamtól ébredtem (nem túl korán). Reggelit készítettem (ha hiszitek, ha nem, még a rántottát is elrontottam, így "rontotta" volt reggelire...), aztán hirtelen öltettől vezérelve eldöntöttem: megcsinálom a múltkor elhalasztott nagy túrát.

(A kép vicces, de M. ma is dolgozik, így egyesben mentem. ;) )

Először mamihoz. Annyira random volt az egész, hogy maminak csak egy ásványvizet vittem, azt is a kúton vettem, mert tankolnom is kellett. Sőt úgy vettem, hogy megtankoltam, fizettem, elindultam, de 20 méter után eszembe jutott a víz, leparkoltam, visszamentem és vettem egyet...

Ma egész jól volt mami. Sokat mosolygott, lehetett vele beszélgetni, sok mindent megértett, nem kellett mindent leírni. Fázott (mint mostanában mindig), nekem folyamatosan hőhullámaim voltak (mint mostanában mindig), így könnyedén tudtam a kezeit megfogva melengetni. 

Kérdezte anyut, olyan 5-6-szor, de most nem olyan zihálósan-kétségbeesve, tény, hogy én is nagyon összeszedtem magam, mert egyedül voltam, nem volt segítség a figyelem-eltereléshez. 

Kérdezte a hőgyészi házat (ami a fejében már lassan két éve leégett), mondtam, hogy ismerősök vették meg és építkeznek. Mondtam a nevüket, de egyáltalán nem emlékszik rájuk...

Megnéztük a fotóalbumát, el-elidőzött néhány képnél (a családból még mindenkit megismer). Minél régebbi kép volt, annál inkább.

A lábán a tutyi, amit ő kötött még régen. Mert annyira dagadt a lábfeje, hogy minden papucs kicsi.

Olyan másfél órát voltam nála.  Amikor búcsúztam, azt mondta: "Mindig olyan gyorsan eltelik az idő, amikor te itt vagy". Adtam neki egy nagy puszit, arra azt mondta: "Na, ez most édes volt!".

Még beszéltem az ápolókkal, elpakoltuk az ágyneműt (anyu ágyneműit vittem adományként), aztán mentem tovább.

Hőgyészre, keresztanyumhoz. 

Délelőtt felhívtam, otthon lesz-e, igen, akkor beugrok valamikor.

Itthoni indulás előtt ezért felugrottam anyuhoz: már össze volt készítve keresztanyumnak a cucc, amiket elfogad anyutól, pár hivatalos mamis papír, amit még találtam, ezeket (két fordulóval) lecipeltem a kocsiba, csak utána mentem tankolni.

Keresztanyum, M. világ életemben olyan volt, mint a második anyukám. Férje, keresztapum, anyu bátyusa idén lesz két éve, hogy meghalt, ugyanúgy, mint anyu. M. ápolta otthon. Úgyhogy ez megint egy különös kapocs, nagyon jól tudunk erről beszélni, hiszen mindketten szörnyen hasonló dolgot éltünk át (F-nek nem voltak akkora fájdalmai mint anyunak). Kaptam finom ebédet, egy hatalmas csokor nárciszt, egy cserepes virágot. Olyan két és fél órát időztem nála. De mennem kellett, volt még egy állomása a túrának.

Tamási, temető.

Utoljára anyu temetésén voltam itt. Amint a sírhoz értem, leguggoltam, és csak sírtam. Szürke, szeles idő volt, felhős. Megcsináltam a sírt (amennyire tudtam, annyira hirtelen ötlet volt a mai túra, hogy még gyertyát, seprűt sem tettem...), elvittem végre a hetekkel (hónappal?) ezelőtt megvett kis angyalkás díszt, és amikor lefotóztam, egyszer csak kisütött a nap. (Látszik a két képen a különbség.)

Már apu is (apu 24 éve...) és anyu is itt alussz örök álmát. A mennyben már biztosan találkoztak.

Nem maradtam sokáig. Aztán indultam haza. Gyors bolt, nemzeti (volt egy pár tízezres sorsjegy nyereményem, azt beváltottam) után hamarosan mehetek is aludni, hiszen holnap reggel munka...

Szombat

A heti hatodik munkanap.

Szavalóverseny. Öt kis prüntyővel. Mindannyian helytálltak (174 versenyző volt két megyéből). Nagyon büszke vagyok rájuk.

Ajándékba kapott nyári napsütés, rengeteg ötlet a versenyt rendező iskolából, találkozás volt, nagyon kedves kollegákkal.

Beszélgetés K-val anyuról (is).

Itthon balkon-kertészkedés (is).

És rengeteg "leesős", "koppanós" felismerés, "párhuzam" a szüleim és és az én életem összefüggésében és a "szabad akarat" vonatkozásában. ("Megkapom" a szüleim által meg nem oldott "feladatokat", és lehetőségem van a megoldásra, a választásra, a változtatásra, csak rajtam áll, élek-e vele...)

"Apró" öröm

Két prüntyőt vittem ma német szavalóversenyre. Egyikük különdíjas lett, másikuk harmadik helyezett.

Hogy miért?

A képen én anyuval, 1974-ben.

Ma is voltam anyunál pakolni. Nem sírtam és egész jól haladtam. Hogy miért? Mert eldöntöttem, hogy nem húzhatom a végletekig az időt, muszáj haladni.

Tegnap nem sírtam, csak este pityeregtem kicsit. Hogy miért? Nem tudom. :)

Azt viszont tudom, hogy azért sem egyszerű ez az új helyzet anyuval (vagyis nélküle), mert a kapcsolatunk 49 évig szinte töretlenül olyan szoros volt, mint a képen.

A tárolójából hoztam át néhány befőttet. És ott megtaláltam azt a plédet, ami a képen látható.

(Kegyetlenül zsúfolt a hét, kegyetlenül fáradt vagyok, pedig a 6 -munka-napból még 3 hátravan... Tegnap A. kérdezte meg, hogy vagyok, nagyon jólesett. Ma pedig K. elvállalta a szombati szavalóverseny utazás-szervezését, nagyon hálás vagyok neki!)

 

Hétfő

Nem tudom megmondani, miért, ma valahogy különösen nagyon hiányzol.

Nagyon nehéz egész nap kibírni sírás nélkül. Nagyon nehéz koncentrálni, néha tényleg szörnyen nehezen (vagy nem) megy.

Hétvégén nagyon nem voltam jól. Ma már tudtam dolgozni menni. Munka után boltba mentem, aztán beugrottam a lakásodba. Meglocsoltam a virágaidat. Igazán gyönyörűek. (Lassan elajándékozom őket.) Próbáltam tovább pakolni, de ma egyszerűen nem ment. Sírtam egyet (kettőt), aztán a tárolóból elvittem néhány befőttet és a teraszodról a megkezdett virágföldet. 

Itthon próbáltam tenni-venni, nem ment. Te jársz a fejemben, hallom a hangodat. Tudom, hogy ha látsz, fáj így látnod: könnyes szemekkel, szomorúan. Az utolsó estéden (is) megígértem neked, hogy csak menj, én megleszek, jól és boldogan, ahogy kérted. Egyelőre még mindig a valóságon kívül vagyok, még a saját valóságomon is kívül. Szinte minden gondolatomat kitöltöd. Amit észlelek: az idő kegyetlenül rohan.

Sokat eszem, de leginkább fogyok. Csak a kilókon látszik, amúgy nem. 

Folyamatosan törnek le a fogaim, a múlt héten már a harmadik (és sorban, egymás mellett), így a héten el kellene jutnom a fogorvoshoz, de mivel -tényleg- roppant sűrű a hét, nem tudom, mikor...

Vannak sebeim, foltjaim, véraláfutásaim. Fogalmam nincs, honnan, egyszer csak kék-zöld vagyok... 

Egy hét alatt egy éjjel volt, amikor nem görcsölt a lábam és egyszer csak kicsit (hogy nem kellett felkelnem mászkálni, masszírozni-dörzsölgetni). Utánaolvastam, igyekszem tenni a görcsök ellen.

Amennyi pszichológiai és biokémiai tudásom van, az alapján egyrészt jónak tartom, hogy sírok, hogy tudok sírni. Másrészt nem jó ez a folyamatos szomorúság. Nehéz a lélek útjait ésszel egyengetni...

Nagyon hiányzol. Nagyon hiányzik a hangod, hogy beszélgessünk, hogy együtt legyünk. A feltétel nélküli szereteted. A biztatásod, a vigasztaló szavaid. Hogy mindig, minden körülmények között számíthattam rád. Sok mindent tanultam tőled, a hibáidból. Sok mindent nem tudtam megtanulni. (...)

Ha látnád a káoszt, ami nemcsak belül, de kívül is körülvesz, nem örülnél, és segítenél rendet rakni. Most egyedül kell ezt megtennem, nélküled.

Te már látod Jézus szikrázóan szép szemeit, én pedig szeretném visszanyerni a hitemet. Imádkozom érted is minden nap, egyszer majd csak sikerül újra igaz hittel.

Hosszú hétvége kicsit másképp

Már hétfőn éreztem, hogy valahogy nem jó a gyomrom. Oké, van ilyen.

Kedden ugyanez és tüsszögtem. Szerdán is.

Csütörtökön már a torkom is fájt kicsit és nem voltam a topon. (Nagyon nem, mindent elszúrtam, semmi nem jött össze, képtelen voltam koncentrálni.) Az, hogy este vissza kellett menni a márc. 15-i műsorra, már nagyon nem hiányzott. Ittam előtte egy neocitránt, majd este még egyet.

Péntekre terveztem tamási temetőt, mamit, Hőgyészen keresztanyumat, de minden maradt, mert nem voltam jól. Ment a neocitrán, és a napból húsz órát aludtam.

Ma szombat van. Reggel "influenza"-tünetmentesen ébredtem (jó, a hangom kicsit rekedtes, de nem köhögtem, nem tüsszögtem, nem volt az a levertség. Ja, úgy tíz percig ébredés után. Jött más: hasmenés... 

A suliban hányás-hasmenés és előtte influenza szerű betegséggel voltak otthon (és suliban) gyerekek. Kettő megvolt, a hányást kihagynám, akkor holnap még tudnék kicsit rápihenni a következő (roppant sűrű, 6 napos) munkahétre...

 

Csütörtök- annyira nem...

Anyu 2 hónapja és 8 napja halt meg.

Legtöbbször annyira nem tudok ITT lenni...

Annyira nem vagyok képes koncentrálni...

Annyira fáradt vagyok...

Annyira szeretnék helytállni, de nem megy...

(B., nagyon köszönöm a mai ölelést és hogy pár szót tudtunk váltani. Nagyon jólesik,hogy van, aki még emlékszik rá, min mentem keresztül. Aki együttérez. Aki ki is mondja. Akivel lehet erről beszélni.)

Ma többen kérdezték, jól vagyok-e. (Mind olyan, akinek él az anyukája.) Nem vagyok őszinte, mert elodázom olyasmivel, hogy "lassan"... De nem vagyok jól. Még mindig rosszul alszom. (A lábgörcsök száma jelentősen csökkent.) Rengeteget eszem, folyamatosan éhes vagyok (annyira, hogy hangosan korog a gyomrom), de a héten már 3 nap alatt megint fogytam 1 kilót. Tele vagyok sebekkel, foltokkal, úgy nézek ki, mint akit megvertek: véraláfutások, sárgák, barnák, kékek, zöldek... Néha sikerül 1-2 percre kikapcsolnom, de ez nagyon kevés. Kegyetlenül fáradt vagyok (kegyetlenül, tényleg). Ma délután lefeküdtem, hogy alszom egy órát, és nem tudtam elaludni. 

Holnapra "nagy túrát" terveztem (temető, mami, Keresztanyum...), de nem vagyok a topon, vagy lappang bennem valami, vagy "csak" pihennem kell, lehet, hogy maradok itthon és tényleg pihenek.

Anyu elment, én valamiért még itt vagyok. Őszintén: fogalmam nincs, miért. Tudom, hogy itt van mami, van egy-két kisiskolás, akinek biztos pontot jelentek a suliban, itt van M., a húgom és a gyerekei (és még néhány fontos személy), de amúgy... Annyira fogalmam sincs, mi az, ami itt tart...

Na jó, ömlengésből elég mára ennyi. Elkortyolgatom a neocitránomat (remélem, hogy nem leszek beteg), aztán alvás. Ébresztőt nem állítok. Majd a Jóisten/Sors/Univerzum úgyis megmutatja ahétvégi programot.

Szerda + mai cuki

 Mai cuki:

"Ha gyereked van bent a gyomrodban és cigizel, az a gyerek meghal!"

Kép felirat fordítása: ha meg tudnám spórolni a gyászt, a szenvedést, akkor nem tudnám feldolgozni. Szerintem olyan lehet ez, ahogy egy pillangó megszületik: a bábból óriási erőfeszítéssel tudja csak kibontani magát, de ha felvágjuk a bábot (lerövidítjük az utat), valószínű, hogy nem lesz olyan erős a pillangó, mint ha egyedül kínlódja végig. 

Munka után haza, ebéd (a hétre rendeltem a suliból, ma pl. paradicsomos káposzta volt, amit imádok, és amit nem tudok ilyen isteni menzásra elkészíteni, ráadásul M. nem is szereti, nekem megér 1500 Ft-ot, ráadásul levessel). Foglaltam szállást: a húgommal elmegyünk áprilisban egy tesós hétvégére. Aztán város, haza M-ért, együtt anyuhoz. Elhoztuk az egyik polcot (bacca meg nemrég vettünk hozzá csavart és tiplit és fúrta fel M., most meg levettük...), befőtteket. Hazajöttünk, felcuccoltunk. Én visszamentem anyuhoz (igen, igen: a lakásába...) pakolni.

Most érzem igazán, mennyire nehéz lehetett anyunak Hőgyészről elcuccolni. Nemcsak szeretett szülőfaluját hagyta ott, hanem a dolgai óriási részét. Az öröksége nagy részét. Szeretett házát, kertjét, tárgyait, a teret, a verandát, az ismerősöket, a fél életét... És nemcsak a saját, hanem mami dolgit is csomagolta, hiszen habár mami fejében leégett a hőgyészi ház (mekkora már a Jóistentől/sorstól/Univerzumtól!), még itt van velünk, lehet szüksége dolgokra - a nővérek szokták jelezni-. Anyu a tőle megszokott csodálatos precízséggel tette bőröndökbe mami ruháit-dolgait, és csodás írásával feliratozta. Megnéztem, miket rakott el maminak, hát ez volt az első sírás: mesésen összehajtogatva láttam azokat a mami-ruhákat, amiket 49 éve ismerek. A kardigánjait, az otthonkáit, a blúzait (...).

A virágaiba egészen biztosan beleköltözött a lelke: megállíthatatlanul burjánzanak, irtózatos mennyiségű virágot hoznak (pedig fogalmam sincs, melyiket hogyan kell locsolni-gondozni, ha felmegyek, és eszembe jut, kapnak vizet). Virágzik:

Felhívtam Keresztanyumat, mert tervezek menni hozzá (is), hogy mi az, amit használni tudna anyu dolgai közül. Megbeszéltük, ezeket összekészítettem és egy részét le is vittem a kocsiba. Ő is mondta, hogy hiszen nemrég hordtam anyu dolgait kocsiszámra Hőgyészről Mohácsra, és most hordom megint, Mohácsról például Hőgyészre...).

Felhívtam a húgomat is. Mert megkérdeztem Gyönkön, az otthonban, hogy van-e valamire szükségük anyu dolgaiból. Ágyneműt és plédeket mondtak, azt kérdeztem T-tól, hogy biztosan nem szeretne-e még ezekből vinni. Nem, így összekészítettem egy adagot (tervezek menni mamihoz is a héten).

Sokat sírtam, de már nem annyit, mint eddig. Egyszerűen ésszel kell még sírni is. Ha nem látok a könnyeimtől, dupla annyi ideig tart minden...

Este 6-kor jöttem haza.

Anyunak rengeteg szép kosara van, én pedig imádom a természetes dolgokat. Helyünk viszont nincs, így okosan kell ügyködnöm, hogy hozzak is és ne legyen plusz. A "kis" aloét -is- anyutól kaptam tavaly (azóta már szépen megnőtt). Az egyik kosárnak lett is helye.

Előtte:

Utána:

Pakolászás közben sütöttem egy muffint M-nak.

Hoztam pár nacit is anyutól és egy szabadidő ruhát. Ha hiszed, ha nem: anyuval az alkatunk mintha fénymásolva lenne. Egyforma magasak voltunk, egyforma a ruha méretünk, csak a lába volt egy számmal nagyobb az enyémnél. 

Ahány ruháját megnéztem a halála óta, mindegyikben volt tic-tac és zsebkendő. Most is találtam (és persze sírtam).

Volt egy sosem hordott alsója, elhoztam. Itthon láttam csak az írást: 

(Annyi minden van még bennem, annyi mindent tudnék még írni, de holnap reggel vissza kell lépnem a mókuskerékbe...)

Mami fejében... Emlék

Anyu és mami. Még Hőgyészen. Szörnyen régen. Amikor még elképzelnem sem kellett, hogy anyu egyszer nem lesz. És amikor még mami is jól volt. Amikor még mindent meg lehetett vele beszélni, minden érdekelte, kalácsot sütött nekünk (...). Mami aztán beteg lett. Demens. Nagyon hirtelen. Anyu ápolta otthon, amíg már nem bírta. Nagyon nehezen beszéltük rá (és a mi szívünk is beleszakadt), hogy keressünk maminak egy otthont. Anyu saját kudarcaként élte meg, hogy nem tudta tovább mami gondját viselni. Márpedig sem mentálisan, sem fizikailag nem tudta már mami épségét biztosítani és kezdett a sajátja is rámenni. 

Azóta, hogy mami otthonban él, anyu dokumentálta a látogatásokat, telefonbeszélgetéseket, amíg Hőgyészen lakott. Így, visszaolvasva, emlékszem is ezekre a sztorikra. Mazsoláztam néhányat, amiben mami fejében anyu meghalt. (Rengetegszer (!) történt ez...)

És itt egy tavaly március 17-i kép róluk.

Utoljára 2023. október 30-án látták egymást.

Emlék(kép)ek

Munka után pakolás nálad. (Még mindig nehéz elhinni, hogy nem vagy ott, még mindig nehéz belegondolni, hogy nemrég pakolásztunk fel hozzád Hőgyészről és most ott "turkálok a holmidban".) Áthoztam a gyöpszekfűdet. Már négy bimbó van rajta. És a "terézkét". Amikor kimegyek a teraszra, sokszor nem tudom hirtelen, miért vannak nálunk a te virágaid...

Az orgonád is nálam van. Tavaly még nálad virágzott.

Még Hőgyészen. (Jaj, de hiányzik...)

Csodás kerted volt mindig. Hőgyészen is...

... Tamásiban is.

Az emlőtumor műtéted után nem tudtad már a kertet csinálni, de kreáltál egy kis kertet.

Ezt a paprikát (is) akkor már én ültettem neked.

A sziklakerted (egy része) a dunaszekcsőn gyűjtött kövekből.

Felfoghatatlan ez az egész... 

Nem tudom elmondani, mennyire hiányzol...