De egyben nagyon jó is.
Sok órán keresztül táncoltam, énekeltem.
Nagyon sok pozitív véleményt bezsebeltem. ;-)
Volt a lakodalomban cigánypecsenye.
Elkaptam a dobott csokrot.
Szinte semmit nem aludtam, de talán majd ma ;-)
Összepakoltunk anyuéknál: a húgom cuccát, a gyerekek cuccát, az enyémet, aztán délután mindent bepakoltunk a kis kocsimba. A húgomat elvittük Szekszárdig, ő onnan busszal utazott tovább, a gyerekek pedig jöttek velem nyaralni hozzám.
A nyaralás kalandosan kezdődött, ugyanis pontosan Mohács, azaz a célegyenes előtt baleset történt. Mentő helikopter, mentőautó, rendőrség, irdatlan meleg és irtó hosszú kocsisor előttünk, majd nagyon hamar mögöttünk is. De megoldottuk: a bicikliúton kikerültük a dolgot és viszonylag hamar hazaértünk.
Ezek a prüntyők élvezik a vidéki életet, az autózást, a kalandokat. Én pedig örülök, amikor itt lehetnek.
A bicikli utas kaland után már a körforgalomnál jött nekik a második kaland: még nem jártak nálam, amióta ebben az albérletben lakom, nagyon kíváncsiak voltak, milyen a lakás, a környék. Nagyon tetszett nekik, mindent felkutattak, feltérképeztek. Aztán jött G. Az az ember, akiért a gyerekek azóta odavannak, amióta csak ismerik, aki nélkül nem is lehet teljes egy mohácsi nyaralás. Együtt vacsoráztunk. Aztán jött az, amiben tavaly nyártól százezer százalékban megváltozott M. élete, és ami miatt ez az első olyan nyaralás, amikor szinte percre pontosan előre egyeztetni kell. M. ugyanis cukorbeteg. 1-es, inzulinos. Ez egy reggel fél 7-től este 9-ig tartó gyakorlatilag szinte 2 óránkénti konkrét feladatot jelent. Ébresztés, inzulinozás, étkezés előtti mérések, reggeli, két tízórai, ebéd, két uzsonna, vacsora és pótvacsora előre megszervezését és pontos kivitelezését. Megfelelő mozgással. Szóval vacsora után leültem M-nal, mindent beírtam a naptáramba, megbeszéltük, melyik étkezésre mit fog enni (meghatározott grammnyi szénhidráttal). És ehhez kell alakítani a holnapi programot, ami strandolás lesz és utazás. Tudni kell a pontos indulást, az érkezést, minden ételt előre elkészíteni, dobozolni, figyelni, hogy az inzulin meglegyen, az akksik le legyenek fagyasztva a hűtőtáskához... Ez után -miközben G. szó nélkül elmosogatott- jött P., a húgom kislánya, ki szinte fényevő: nagyon kevés étel az, amit megeszik, ráadásul mostanában vega, és a tojást sem eszi meg, mert abból lesz a kiscsibe... Vele is egyeztetés, ugyanúgy bejegyeztem a naptáramba mindent, mint M. esetében. Volt játszóterezés, séta, mégis magas volt M. vércukra, így szegény nem ehetett pótvacsit. A cukorbetegség egyik fele csak a napi szintű számolás, készülés, főzés, a másik fele a lelki oldal. Mert bizony M. kamasz, erősen növésben lévő 13 éves, aki szinte mindig éhes. De ilyenkor nem ehet. Még nulla céhás dolgot sem. És jönnek a kérdések, hogy miért pont én lettem cukorbeteg, mi ez az átok... És ember legyen a talpán, aki ilyenkor megnyugtató válaszokat tud adni...
Fürdés, P-nak kakaó, mese, alszik a két gyerek. Órám beállítva a reggeli vércukor méréshez, a húgom szombaton megtanította, hogyan kell mérnem, ha a gyerek alszik. (Mindenben betartom a húgom által előírtakat, ő egy éve így él, maximálisan ellátja mindkét gyerekét, és M. jól van.)
Vannak olyanok a rokonságban, akik nem vállalják M. felügyeletét sem, amióta cukorbeteg. Akik rettegnek tőle, mint a tűztől. Mert bizony ez felelősség, nem is kicsi. Még úgy is, hogy M. vér profi már a dologban, mindent tud, tökéletesen ellátja magát. Vannak, akik szerint nem kell ezt a dolgot túlspirázni. Csak annyit jegyeznék meg, hogy ha -isten ne adja- én lennék egyszer cukorbeteg, akinek azért van tapasztalata az élelmiszerekkel, aki tud mérni és szénhidrátot számolni, és ilyen módon kellene élnem, 13 évesen, hát lennének időszakok, amikor a hajamat tépném szálanként. Gyakran. Azt pedig csak halkan merem megjegyezni, hogy amíg valaki nem lesz beteg, vagy amíg nem tapasztalja meg pl. a cukorbetegséget a közvetlen családjában, addig könnyen beszél, addig könnyen zabál össze-vissza, "könnyen" viseli a túlsúlyát. Pedig nagyon sok betegség megelőzhető lenne. De legalább nem kellene direkt arra játszani, hogy hát hadd egyek már jókat, ez az öröm az életemben. Nem fogok papolni, mert semmi értelme.
Amit még fontosnak tartok, az az, hogy sokféle szeretet létezik. Számomra viszont egy fajta. Az őszinte, a tiszta. Szerettem régen is ezeket a gyerekeket, és szeretem őket most is, és minden tőlem telhetőt megteszek értük. Akkor is, ha az egyik éppen fényevő-vega, a másik pedig cukorbeteg.
A mai étkemről érdemben nem tudok beszámolni, csipegettem.
A saját holnapi étkezésemet nincs már energiám megtervezni. Az biztos, hogy reggel dobozolok majd magamnak, mert egy -eddig ismeretlen- strandon nem bízom a véletlenre a dolgot. De szerencsére az én étrendem nagyon egyszerű, mindenféle különösebb előkészület nélkül tudok magamnak pakolni sült húst, főtt tojást, némi zöldséget.
És akkor ma kivételesen a húgom M. cukorbetegégéről szóló Sweetmami blogjának szokásos záró mondatával búcsúzom: Jó vércukrot mindenkinek!
