Esti, megjegyzéses

Nyolc hónapja már, hogy az agyam "külön életet" él. Dolgozik szó szerint éjjel és nappal, mint amikor a szélgépek vitorlái forognak a viharban, amiket csak úgy lehetne megállítani, ha kikapcsolnánk az orkánt. A Sertralin és a doktornőtől tanult technikák segítettek, hogy gyorsabban és gond(olat)talanabbul menjen az elalvás. Az elmúlt két hétben (Ausztriában) nagyon hamar elaludtam és nem csak hogy végigaludtam az éjszakát, hanem reggel 7.05-kor keltem ébresztőre. Hétfőn, amikor hazajöttem négy napja, szinte egy szemet sem pihentem éjjel. Azóta pedig megint kicsit nehezebb az elalvás és nagyon korán (3-4 óra tájban) fent vagyok, de 5-6-ig még ágyban maradok, bóbiskolva, félálomban nézegetem az órát húsz percenként és várom a reggelt. És közben persze dolgozik az agyam. És félek.

kép

Aki negyven évig úgy élt, hogy megpróbáljon megfelelni mások elvárásainak, annak nem fog sikerülni egyik napról a másikra magabiztos, öntudatos személyiséggé válnia. És nem fog menni, hogy varázsütésre elmúljanak a félelmei. Amik az elmúlt hónapok alatt csak szaporodtak. Próbáltam ezelőtt is szembe nézni önmagammal, de nem gondoltam volna, hogy egy pszichiáter ilyen mélységekig képes a lelkembe látni, pontosabban megláttatni magammal a legbensőbb önmagamat. Csupán azzal, hogy kérdez. 

Szerettem volna ma ágyban maradni. Hogy aztán ott maradjak holnap is. És azután is. El is bóbiskoltam és azt álmodtam, hogy a Hetedik című filmben én vagyok az a csontvázzá éheztetett valaki, akit a rendőrök megtalálnak egy légfrissítőkkel teleaggatott szobában. Hirtelen felnyitottam a szemem, felültem és hangosan azt mondtam: "Ezúttal nem, Timi!". Ahogy meghallottam a saját hangomat, valahogy egy pillanat alatt összekaptam magam és elmentem letusolni. Fürödni, amit mostanában nagyon rendszertelenül tettem a többi napi rutin dologgal együtt. Amikor tiszta és illatos voltam, nem zártam el rögtön a vizet, ahogy amúgy spórolósan szoktam, hanem hagytam, hogy zubogjon rám a jó forró víz. Nem azzal foglalkoztam, hány forinttal  lesz több a vízszámlám, hanem csak a pillanattal, a csodás érzéssel: mennyire nagyon szeretem, amikor a forró víz átmelegíti minden porcikámat. Bekrémeztem magam alaposan (télen, fűtési idényben extrém száraz a bőröm), amúgy ezt is hanyagolni szoktam. 

Ha az ember szembenéz a legnagyobb félelmeivel, ha meghoz és kimond egy (vagy több) döntést, az nagy bátorságra vall. És azt mondják, ezzel megmentheti a saját életét. Egyelőre semmit nem érzek a "megmentésből". Azt hiszem, ahhoz, hogy "megmentsem az életem", elsősorban időre van szükségem. Időre, ami nekem is pontosan annyi van, mint bárki másnak, valahogy mégis mintha kikerültem volna belőle. Sokszor csak karikás szemmel, fáradtan nézek ki a fejemből és legtöbbször azt sem tudom megsaccolni, délelőtt van-e vagy délután. Ahhoz, hogy időt nyerjek, ami gyógyíthatja a sebeimet, biztosan nem segít hozzá, ha csak úgy vagyok, ha hagyom, hogy elteljen felettem az idő. Ahhoz tervek kellenek, célok. Próbálkoztam eddig is azzal, hogy amikor sikerült kicsit összeszednem magam, elővettem egy füzetet és leírtam, mit, mikor, hogyan fogok csinálni a következő héten/hónapban, de ez mindig túl hosszú időnek tűnt és egy-két nap után feladtam. Ami megint csak ahhoz vezetett, hogy csalódtam magamban, mert "segget csináltam a számból" magam előtt.

(Roppant kellemetlenek ennél sokkal kisebb kaliberű dolgok is: amikor megpróbálok bejönni a lakásba, de nem találom a kulcscsomón a megfelelő kulcsot, ezerszer végigpróbálom az összeset, de egyik sem akar beleilleni a zárba, aztán elsírom magam és csak állok a zárt ajtó előtt a lépcsőházban és fogalmam nincs, hogy fogok bejutni. Vagy amikor autóvezetés közben elfelejtem, hogyan kell sebességet váltani vagy gondolkodnom kell, melyik a gáz pedál. Vagy amikor használok egy ajtót, ami véletlenül megnyikordul és ettől úgy megijedek, hogy majd' megáll a szívem, legalábbis olyasmi érzés, mintha egy csatatér tűzvonalának kellős közepére kerültem volna. Vagy hogy napokig írok egy blog bejegyzést, amire összejön, aztán másnap arra sincs energiám, hogy közzétegyem...)

Érdekes módon amíg a fejem "elvan" a gondolataimmal, addig a testem képes gyakorlatias dolgokra néha. Mint ma reggel, amikor megfürödtem végre. Viszont vissza kell szereznem az uralmat az elmém felett, ehhez pedig most kellenek tervek, de hosszabb távban képtelen vagyok gondolkodni, így csak felírtam egy lapra, mik azok a dolgok, amiket mindenképpen meg kell csinálnom, de nem egyszerre. Különösebb fejtörés nélkül kiválasztottam egyet a listáról, a fülem mögé tűrtem a hajamat, elkészítettem egy ecetes-mosogatószeres vizet, fogtam egy rakat papírt, a spray-t és a terasznál elkezdtem ablakot pucolni. Ha már ott voltam, a teraszt is kitakarítottam. Felporszívóztam. Most nemcsak ott, ahol a papok táncolnak, hanem alaposan. Ahogy haladtam a lakás belseje felé, elpakoltam és kidobtam minden fölösleges dolgot. Így haladtam végig a három szobán, a fürdőn, a folyosón a konyháig. Hihetetlenül elfáradtam. Pedig az ablakokon kívül gyakorlatilag semmi nem volt koszos, de ha az ember mindent alaposan megcsinál, összeszedi a bútor mögötti porcicákat is és az utolsó fecniig minden fölösleges dolgot kidob/elpakol, mindent áttöröl, az nem kis meló.

A délután végére úgy illatozott a lakás és olyan tiszta volt, mint egy fertőtlenített laboratórium. Tulajdonképpen büszkének kellett volna lennem magamra, hogy mindezt megcsináltam, hogy végre csináltam valami értelmeset, és persze jó érzés volt így végignézni az albérleten, mégis csak annyi motoszkált a fejemben: képtelenség, hogy ez lenne az életem, hogy néha képes legyek annyira összekapni magam, hogy kitakarítsak.

(...)

Csütörtök (Mo. 14/4.)

R: sonkás-sajtos rántotta (1 tojás, 2 sz. sonka, 1 ek mangalica zsír), kb 15dkg sós mandula

A nap folyamán 4 liter víz.

V: brokkoli püré, sült mangalica szalonna

(Este jön egy megjegyzéses.)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

NEM VAGYOK RONDA!

"Pár nappal ezelőtt megnéztem egy előadást.

Egy amerikai nő beszélt arról, hogy milyen érdekes, miszerint a kisgyerekek, mikor felismerik magukat a tükörben, kacagni kezdenek és puszit adnak maguknak.
Akinek van lánya, az pontosan tudja, hogy 2-3 éves korában szinte minden kicsi kipakolja a fiókokat és felveszi a nadrágjára az anyja pulóverét és körbetekeri magát sállal és a fejére húzza a bugyit és büszkén, diadalittasan áll a lakás közepén a poronty, azzal a tekintettel a szemében, hogy idenézz, istennő vagyok!
És mi persze gurgulázunk a nevetéstől, ahogy ott parádézik a pelenkás, olyan cuccokban, hogy csak na, és őt ezt nem érdekli, mert imádja magát és ő most a külvilágtól függetlenül azt érzi, hogy pritivumen!

Aztán telnek az évek, és már egyre kevésbé szeretünk a tükörbe nézni.

Mert meghíztunk, lóg a mellünk és a hasunk, jönnek a tigris csíkok, a sonkányi comb, a fejőnő kar, a toka és a ráncok.
És ez az önutálat egész korán elkezdődik, már tinédzser korban, a pattanások és a szőrösödés idején, mert mindig van a suliban, akinek porcelán a bőre és baba az arca és vékony, és ha 61 kiló vagyok az már ótvar, gusztustalan, satöbbi.

Tini koromban úgy képzeltem, hogy nálam dagadtabb, ocsmányabb, rusnyább lényt még nem hordott a föld a hátán.

Aztán pár nappal ezelőtt visszanéztem a régi fotókat és azt láttam, hogy baromi jó csaj voltam! Ötvenvalahány kiló, dús ajkak, darázs derék, hosszú haj, egy csomó fotón szép sminkben és miniszoknyában.

Miért gyűlöltem magam ennyire nagyon és miért keserítettem meg az életemet?
Mikor törik el végérvényesen az ember és mikor kezdi el úgy látni magát, mint egy csúnya, kövér lényt?

Nyilván tele van a média, a reklámok, a net és a magazinok agyonretusált, tökéletes nőkkel, amik halálra frusztrálnak minket. Sohasem lesz olyan testünk, mint Beyoncénak vagy Jennifer Lopeznek, nem fogunk videoklipekben és férfi magazinokban pózolni, de ez nem is a valóság! 
A boldogság és a kilók közt nagyon ritkán van összefüggés és hidd el nekem, ha a topmodelleket megcsalják, akkor valóban nem az a trükk, hogy csak a szép nők élhetnek boldogan.

Tudod, az a vicc, hogy mikor 92 kiló voltam, és valóban úgy néztem ki, mint egy tengeri tehén, akkor több udvarlóm volt, mint most, vagy mikor 55 kilót nyomtam! Hogy van ez?!
Persze, én is állandóan fogyózom, behúzott hassal nézegetem magam a tükörben, szeretnék ledobni egy tízest, de tulajdonképpen minek is? Ha most idejönne egy jótündér és azt mondaná, hogy oké, 58 kiló vagy holnaptól, akkor mi változna?
Pontosan ugyanolyan torz énképem lenne belül, mint most! Ugyanúgy azt gondolnám, hogy egy malac vagyok, aki senkinek sem kell, ugyanis ez az egész itt dől el a fejemben!

Nem azt mondom, hogy legyen mindenki 200 kiló és tűzze a hajójára az „aki engem szeret, az úgyis elfogad ilyennek” zászlót, de óriási tévedés van a fejünkben!

NEM VAGYUNK CSÚNYÁK!

Látom a környezetemben a tini lányokat, akik álomszépek, és zokognak a tükör előtt, hogy mekkora a seggük és milyen undorítóak, miközben valóban meseszépek!
Látom a barátnőimet, ahogy koplalnak, összevásárolnak mindent szart, csak hogy megszabaduljanak pár kilótól és eszükbe sem jut, hogy mennyi pasijuk volt ducin, pusztán a kisugárzásuk miatt!
Igen, én is lusta vagyok. Cseszek elmenni futni, nem bírok minden nap egészséges kaját enni, lusta vagyok és önsajnáló, de miért ne szerethetném magam olyannak, amilyen épp vagyok? Egy fiatal, helyes, egészséges lánynak?

Mikor volt az először, hogy már adtam puszit a tükörképemnek, hanem összevesztem vele? Mikor engedtem el a kezemet és mikor kezdtem el harcot vívni saját magam ellen? És miért? 
Soha nem mondták a férfiak, hogy ronda vagyok, ahogy neked sem. 
Soha nem hagytak el azért, mert túl sovány vagy túl kövér lettem volna. 
Soha nem volt még a statisztikák szerint ennyi elhízott ember Magyarországon, mint most, és ezzel együtt az öngyűlölet, a boldogtalanság és az elégedetlenség szintje is drámaian megugrott.

Nem véletlenül mennek szét az emberi kapcsolatok ilyen gyorsan, hiszen nem vagyunk rendben magunkkal, mindenki fél, szorong és frusztrált, a nők túlnyomó többsége nem szereti a testét, nem elégedett magával, nincs önbizalma, önértékelése, azzal kel és fekszik, hogy kövér, hogy már nem megy rá a tavalyi nadrág és zokog, és összeveszik saját magával.

Én most pár napja azzal szórakozom, hogy felkapcsolom itthon az összes villanyt, levetkőzöm meztelenre, odaállok a tükör elé, megnézem magam jó alaposan és azt mondom:

„Szia! Nagyon szépek a szemeid, helyes az arcod, formásak a melleid, kerek a feneked és vonzó lány vagy összességében. Okos, kedves, humoros és csodálatos teremtés, aki szereti magát és akit sokan szeretnek. Tudom, hogy ez a test formálható, tudom, hogy lehetek kövérebb és soványabb is, de én, most, ebben a pillanatban egy ilyen lány vagyok, és ezt a lányt kell elfogadnom és szeretnem, mert ha nem teszem, más is azt fogja látni, hogy kishitű vagyok és szorongó.
Nem élek haragban magammal, nem az tölti ki a napjaimat, hogy a kalóriákat számolom és lelkifurdalásom van egy adag tésztától, hanem az, hogy nevetek és boldog vagyok, mert ÉN itt vagyok, és amikor másmilyen alakom volt, akkor is szerettek.
Köszönöm, hogy egészséges vagyok, hogy rá tudok mosolyogni magamra és hogy ez a csoda ez én vagyok.”

Aztán közelebb lépek a tükörhöz és adok magamnak egy puszit.

Mert ahhoz, hogy más adjon, először magamnak kell, szívből, gyermeki őszinteséggel és rengeteg sok szeretettel.

Tudom, pontosan tudom, hogy Te sem vagy jóban magaddal. Túl kevés a hajad, túl görbék az ujjaid, túl széles a csípőd és ezernyi bajod van, ezernyi dolgot NEM szeretsz magadon, és ha írnod kéne egy listát, mit kedvelsz magadban és mit nem, akkor lássuk be, elég torz lenne a mérleg.

De arra kérlek, amire magamat is:

Ne legyél haragban önmagaddal. Ne büntesd magadat azért, mert nem vagy istennő, hiszen ott, legbelül, mindenki az, igazi királylány, aki ugyanolyan erővel tud ragyogni, mint szorongani.
Arra kérlek, hogy ezentúl minden nap menj oda a tükörhöz és tölts el pár percet magaddal meztelenül úgy, hogy elmondod a pozitív külső és belső jellemzőket magadról és a végén adsz egy puszit a tükörképednek.

Mert hidd el nekem, NEM VAGY RONDA!!! Nincs ronda ember, csak megkeseredett, és csak a keserűség tud rondává tenni és az öngyűlölet.

Öleld meg magad és mosolyogj!

Köszönöm, hogy ezt elolvastad.

Viki."

(forrás)

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha

Bölcs

Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha