Ahogy fogy az időnk, úgy nő a fájdalom és úgy emelkedik a fájdalomcsillapító-adag.
Ma már 175-ös a tapasz, és kaptunk morfium injekciót is...
Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és nő a fájdalomcsillapító mennyisége, úgy nő a felelősség és a gyomorgörcsöm is. Úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy már szinte egyáltalán nem tudok kikapcsolni, még az eddiginél is kevesebbet és felületesebben alszom.
Ahogy fogy az idő, nő a fájdalom és vele a fájdalomcsillapító adag, nő a felelősség és a gyomorgörcs, úgy gyengülnek az idegeim. Mintha kezdenének a testemen kívülre kerülni, így legszívesebben ugornék mindenre (még sikerül türtőztetnem magam). Már nem tudok mindent kézben és észben tartani, jó, ha itt van valaki, amikor orvosi vizitünk van, mert a felét sem tudom megjegyezni annak, ami elhangzik. Ma a Volán-sztrájk miatt nem jött a dunaszekcsői ápolónő és mást sem sikerült beszerveznem, így én maradtam itthon anyuval. Küldtem anyagot még tegnap éjjel a kollegáknak, de iszonyat kemény nálunk, ha valaki hiányzik, mert alapból kevesen vagyunk, szegények rengeteget dolgoznak helyettem. :( Egyébként ha nem kellene dolgoznom, habár kegyetlenül fárasztó, de jól meglennénk itt anyuval.
Jól, de nehezen. Egyre nehezebben. Egyre több a könny, egyre többen hívják anyut telefonon "búcsúzni", egyre többször hangzik el, hogy nincs már segítség, csak fájdalomcsillapítás.
Ahogy a dolgok nőnek és csökkennek, erősödnek és tompulnak, úgy könyörgök egyre gyakrabban imáimban azért, hogy anyunak ne kelljen már sokáig így "élnie". :( És hogy amíg itt van, ne legyenek fájdalmai. :( És hogy el tudja engedni mamit. :(
