Ha hazaérek a kinti két hét után, hétfő este van. Tehát gyakorlatilag az első szabadnapom el is megy az utazással. Ráadásul szörnyen fáradt vagyok ilyenkor, tegnap sem tudtam kipakolni, képtelen voltam rá. Ágyikó, alvás, ez szinte minden, amire ilyenkor vágyom. Keddenként reggel pedig általában úgy ébredek, mint akin átment a világ összes úthengere. Ma sem volt másképp. Jó másfél óra kell, amire egyáltalán felfogom, hol vagyok, tudatosítom magamban, hogy nem aludtam el, nem tudok elkésni, otthon vagyok, nyugi. Ezek a keddek mindig nagyon lazán telnek. Nem is igen tervezek erre a napra semmit, mert nincs értelme. Többet ér a pizsamában császkálás, a punnyadás, az alvás, amikor csak kedvem szottyan, a csend, a nyugalom.
Persze mivel két hétig nem vagyok itthon, sok minden összegyűlik, ezért aztán már a kinti két hét vége felé el szoktam kezdeni írni egy listát. Felírok mindent, ami csak eszembe jut és amit el kell intézni, ahova menni kell, ahova menni szeretnék (...). Aztán hétfőn, hazafelé a buszon már elkezdek telefonálni, időpontot kérni, egyeztetni... Keddre leginkább csak a bolt szokott programként szerepelni, de mivel mindig közbejön valami, ma kicsit máshogy alakult a napom.
Ha kész a két heti lista, jön a fajsúlyozás. Azaz fontosság szerint sorba állítom a felskiccelt dolgokat. Ez csak leírva tűnik soknak, a valóságban pár perc az egész.
Első és legfontosabb a pszichodokitól való időpont kérés volt. Már tegnap a buszon beszéltünk, nem ért rá, azt mondta, még aznap visszahív. Azóta eltelt az aznap és a mai is. Pedig sms-t is küldtem neki. Khmmm...
A listán a második legfontosabb a számítógép gurum, N. felhívása volt. A sikeres akció után (ma este vihetem hozzá a gépet) jött a város. Hat helyre kellett mennem, délután volt, amire hazaértem. (A hat helyet felírtam sorrendben egy kis cetlire, mert különben minimum a felét elfelejtettem volna, mire beérek a központba...)
A boltban mindig szigorúan a listám alapján vásárolok. De gondoltam egyet és elmentem a mandulás pulthoz. Először is a natur magot néztem meg. Megláttam az árakat és dobáltam a hátasokat. 10 deka sima mandula két és fél euro?!?! Kint 20 deka ennyi! Jesszusom, a magyarokkal tényleg mindent meg lehet tenni... Aztán jött a pörkölt-sós, amit igazából nagyon szeretek. De közel sem mentem a polchoz. Megálltam pár lépés távolságban, majd hangosan azt mondtam: "Legyen békesség köztünk mindenkor". Sarkon fordultam. Csak annyit láttam a szemem sarkából, hogy a hölgy, aki mögöttem állt, az árut a kezében tartva bámul utánam. Aztán fizettem és büszkén, emelt fővel távoztam.
Persze előtte reggeliztem:
R: sült szalonna, savanyú uborka (cukormentes, anyu saját készítésű csemege ubija, a receptet felteszem hamarosan a blogra)
Még Ausztriában elhatároztam, hogy ha hazajövök, fogok kicsit főzőcskézni. Főleg a kornspitz piszkálta a fantáziámat: isssteni az eredeti recept alapján, de jó lenne valami kisebb, könnye(de)bb változat is.
A fejemben összeraktam, hogyan fogom készíteni, sőt hogy mi készül még, milyen sorrendben, nagy levegőt vettem és nekiálltam.
Készült tehát egy adag újfajta kornspitz, főztem mára és holnapra brokkolit, és próbálkozom kicsit még a húsevéssel: vettem nem előre csomagolt, hanem frissen ledaráltatott husit és ebből készült egy zöldséges-tojásos, sütőben sült változat. Ha ezt sem tudom megenni, akkor egyelőre feladom a húsevést. (Megjegyzés: kóstolgattam a cuccost, amikor bekevertem, és a nyers hússal semmi bajom... No azért nem leszek nyers hús evő.)
2. étkezés (délután): 1 db mini saját kornspitz vajjal. (Éhes nem voltam ugyan, de ezt nem tudtam kihagyni.)