Valahogy így érzek:
Állandóan megyek, rohanok, program van, időre kell odaérni, idő előtt ott lenni, hogy ne kelljen túl sokat várakozni nyitás után, munkába odaérni, időben itthon lenni, mert..., órát beállítani ébresztőre, figyelmeztetőre, jaj, csak másfél órám van, úristen, már indulnom kell... Mást sem csinálok, mint nézem az órát. És valahogy felgyorsult az idő: nem nagyon férek bele a dolgaimmal a 24 órába.
A legfontosabb dolgokat kénytelen vagyok megtervezni, hogy odaérjek, hogy meglegyen, hogy legyen kajám, hogy ne késsek el. De elcsúszok sokszor az időmmel, a reggelek kapkodósak, hol a mosogatás marad el, hol a suliban hagyok valamit, hol itthon.
Leginkább így érzem magam:
Csak sokszor elmarad a mosoly.
Ma a suliban kezdett rám telepedni valamiféle feketeség. A lelkem magányosnak érezte magát, azt hiszem, tudom, mi a baja. A nagy rohanásban-odaérésben jó ideje elfelejtettem élni. Énekelni, a kedvenc zenéimet hallgatni... Nem tudok, de szeretek rajzolni. Talán 20 éve nem rajzoltam. Nagyon keveset fotózok, olyan igazit, úgy lélekből. Olvasás? Az idejét sem tudom már, mikor volt könyv a kezemben. Vagy újság. Csak úgy kiülve a teraszra, limonádét szürcsölve és újságot lapozgatva. Nem emlékszem, mikor nem terveztem egy napra. Hogy csak úgy lettem volna. Régen hintáztam. Régen pancsoltam. Rég volt, hogy csak úgy lettem volna, magamban, rég volt csönd. Nem folytatom: a megfogható, materiális világom igazgatása mellett a szellemiségre is oda kell figyelnem. Kell rá időt hagynom, mert fontos. Mert hiányzik.
Csak egy ember vagyok. Nem tudom, pontosan kik vagyunk és miért ezen a Földön, nem tudom, hogy működik az Univerzum. De abban biztos vagyok, hogy amit G. komám mondott egyszer nagyon régen, azt most már elfogadom igaznak. Azt mondta: minden energia. Akkor kiröhögtem, de ma már egyre biztosabb vagyok ebben. Az is biztos, hogy nem vagyunk egyformák. Különbözőképpen gondolkodunk, máshogy élünk, mást érzékelünk, máshogyan. Van, aki pl. látott ufót, de aki nem látott, aki nem hisz benne, annak ez hülyeség. Van, aki hisz a szellemekben. Aki nem, az szerint ez hülyeség. Vannak, akik hisznek az angyalokban, van, aki látja is őket. Ha erről mesél olyasvalakinek, aki nem hisz benne, akkor számára ez hülyeség. Nekem vannak megérzéseim. Konkrét dolgokkal kapcsolatban. Néha TUDOM, mi fog történni. Ez számomra is félelmetes, és nem vicces, amikor pl. kijelentem, hogy X. Y. meghalt, aztán kiderül, hogy tényleg. A húgom és köztem nagyon kicsi a korkülönbség. Talán ezért is lehet (?), hogy lelkileg szorosan kötődünk egymáshoz, és nagyon sokszor érzem, tudom, ha valami nem stimmel nála, ha beteg (...). A minap beszélgettem ilyen dolgokról, és közben rájöttem: aki nem élt át hasonlót, az szerint hülye vagyok, nem mondok igazat, nem hisznek nekem. Nem is kell, ezzel semmi gond. Csak nekem kell figyelnem arra, hogy ne olyanokkal beszéljek erről, akik 100%-ban a materiális világban élnek és hisznek, hanem "hasonszőrűekkel", még mielőtt diliházba záratnak. 😄
R: 2 vajas-paprikás kenyér, keto kávé. Ebből egyet ettem meg, a másikat elcsomagoltam, mennem kellett dolgozni. A másodikat megettem 8-kor.
E: 2 burger, amiből egyet tudtam megenni, a másikat hazahoztam és itthon ettem meg vacsorára.
V: 1 burger, marék mandula
