Írogatom a naptárba, mikor mit kell intézni. Mert állítom, hogy a 91 éves nagymamámnak jobb a memóriája mint nekem. 😁 Így jöttem rá, hogy már 5 hét sincs a műtétig, hanem csak 4 hét és 4 nap. 😊 Arra nem ma jöttem rá, hogy amellett, hogy bízom az orvosomban, nekem is bele kell tennem a részem a saját gyógyulásomba. Hogy most magamnak kell az első helyen állnom, le kell ülnöm magammal, el kell rendeznem a belső dolgaimat, akkor is, ha ez sokszor van olyan fájdalmas, mint az endometriózis. Pihennem is kell. Többet mint a héten tettem. És mellette okosan menedzselni a mindennapokat. Az egyik legmellékesebb dolog most a súlyom (helyesen tömegem) és hogy hogy nézek ki. Régen álltam mérlegen, egész egyszerűen eszembe sem jut. Felírtam, hogy a műtét hetén mérjem majd meg magam, hogy tudjak adattal szolgálni az aneszteziológusnak. A ruhatáram nem a mostani alkatomra szabott, de bízom benne, hogy a műtét utáni felépülést követően ez is rendeződni fog, így nem fogtam nagyszabású soppingolásba. Amúgy is 47 éve utálok öltözni-vetkőzni, ruhát nézegetni és felpróbálni. Anyutól kaptam kölcsön néhány nagyobb cuccot, M. vett egy 40/42-es kardigánt, a téli kabátom még jó, megleszek ezekkel.
A műtétig -vagyis az azt megelőző előírt procedúráig- marad az "érzésre evés". Vicces, de nem kívánok szinte semmit, ami nem cukor-, glutén-, tejmentes. Sőt -és ez már nagyon vicces, ismerve, mennyire vagyok nyúl- eszem a salátát, önszántamból, mert érzem, hogy jót tesz. Ha van energiám, főzök-dobozolok, ha nincs -legtöbbször nincs-, megoldom az aznapit vagy az éppen aktuális étkezést.
Sétálni sem megyek azért, mert kell mozogni vagy mert kellenek a km-ek. Megyek, ha jólesik.
A záró mondatig már készen volt a bejegyzés, akkor hát legyen itt ma vége, vár a vízszint.
