Szokás szerint indult a nap, készülődés, cuccok a suliba, kabát, cipő, ajtó bezár, parkoló, kocsikulcs, gyerünk. Szokás szerint lassan megyek, pásztázom az utat, a szántást, rengeteg (!) erre a vad, nincs nap, hogy ne futna át előttem valami vagy ne látnék a földeken állatokat. Az utolsó dombtetőre érve láttam, hogy lejjebb egy csapat őz vágtat át az úton előttem. Még lassítottam is, ritka, ha egyedül van egy őz, de most is egy csapat vágtázott, megint szerencsém van -gondoltam-, hogy nem éppen ott tartottam, ahol a kitörtek az út menti erdősávból. Amikor odaértem erre a helyre -pár száz méterre a falutól, ahol a suli van-, csak egy hatalmas csattanást hallottam és mintha a kocsit oldalról valami iszonyatos erő lökte volna meg. Jézusom, elütöttem egy őzet! A csapat utolsó, kései tagja lehetett, nekiugrott az autónak jobbról, a visszapillantó tükör ripityára tört és messze repült, az állat végigcsúszott a kocsi jobb oldalán, majd elszaladt. A becsapódás pillanatában annyira megijedtem, mint már nagyon régen nem. Indexeltem, hogy megállok, ekkor néztem a jobb tükörbe, hogy ott-e az őz és láttam mindkettő hűlt helyét, és hogy a mögöttem jövő autó is megáll. Bekapcsoltam a vészvillogót, kiszálltam. Minden izmom összerándult, a lábaim erősen remegtek. Ránéztem a kocsira, hogy egyben van-e, tudom-e használni. Közben odaért a mögöttem megállt autó sofőrje is. Nagyon kedves hölgy volt.
- Jól vagy? Minden rendben?
- Jól, köszönöm.
- Az autó is egyben van?
- Csak a visszapillantó tükör...
- Igen, láttam, hogy repült, az úton van, nem mentem rá.
- Ó, köszönöm.
- Az őz is jól van, elszaladt.
(Közben kikerült az iskolabusz a sulisainkkal.)
- Biztosan minden rendben?
- Igen, csak a lábaim remegnek. Köszönöm, hogy megálltál!
Nagyon nagy szerencsém volt. Semmi bajom, a kocsi is egyben, az őz is. Nem az, amelyiket elütöttem, hanem amelyik elütött.
(A kép már itthon készült. A helyszínen úgy megijedtem, hogy azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány.)
