Nem minden alakul mindig úgy, ahogy az ember szeretné, főleg, ha nem alakítja a dolgokat, hanem engedi, hogy minden csak úgy történjen. Ami tény: nem vagyok könnyű helyzetben (elsősorban anyagilag). Így sokszor eszem, amit kapok, amire meghívnak, mert az éhség nagy úr. Ami szintén tény: ezt nagyon ügyesen lehet használni "takarózásra". Mert vannak helyzetek, amikor mondhatnék nemet, amikor csak az érzelmeim miatt vagyok "éhes", amikor hagyom magam a "Hát, ha már úgyis carul eszek, akkor tökmindegy, ez is belefér" című népi játék rózsaszín birodalmában ringatózni.
Vasárnap strandon voltam és láttam magam az ajtóüvegben. Nem tetszett a látvány, de nem foglalkoztam vele, nem kezdtem hisztizni, nem takartam el magam törölközővel (itt írtam róla). Megettem a menüt, a lángost, de az agyam egy kis szegletében azt is eldöntöttem, hogy ez így nem mehet sokáig. Hogy kell legalább egy halvány rendszer az életembe, különben szétesnek a napok. Kell a spontaneitás is, nem is agyontervezésre gondolok, csak valamiféle csontosodó gerinckére. Konkrétan tervezni igazából nem tudok, mert jelenleg itthon vagyok, de hétvégén tervezik megnyitni az új munkahelyemet, ami egy teljesen új vállalkozás, biztosan időbe telik, amire ott kialakul egy rendszer, a beosztások, a műszakok... Viszont étkezésben nagy vonalakban van lehetőségem a tervezésre. És mindig eldönthetem, kérem-e azt a bizonyos kaját vagy nem.
Hétfő:
Hétfőn, a vasárnapi strand után elkezdtem a nekem megfelelő kajálást, ami ebédig sikerült is.
E: töltött paprika (anyutól)
Aztán délután már volt minden: csoki, jégkrém, fánk, kifli... Pontosan a fent említett miatt: ha már ezt a cart megettem, akkor olyan mindegy... Pedig nem mindegy. Főleg, mert nemcsak, hogy csodás tempóban hízok ezektől, hanem azért sem, mert előre tudom, hogy rosszul vagyok a lisztes-tejes dolgoktól. Nem kicsit. Folytathattam volna a délutáni evést, például jöhetett volna még minderre a mézes kenyér, találtam még csokit, a Sparban 167 helyett 99 Ft volt a mignon (...), de egyrészt a fejemben ott motoszkált a vasárnapi, a strandon felbukkanó kis értelem (hogy ez így nem mehet tovább), másrészt iszonyat rosszul voltam. És ha bármit eszek a "régi életemből", szinte mindig csalódás: sokkal finomabbra emlékszem. Úgyhogy nem ettem már semmit, csak vizet ittam. És jártam a mosdóba. Khm.
Volt ma egy pillanat, amikor "megszólított" a "belső hangom". A lábammal kapcsolatban. Megkérdezte, mi lennék ez a fájdalom nélkül. Válaszoltam rá. Igaz ez? - kérdezte. Nem volt az. Aztán később megint megszólított. Mire hívja fel a figyelmedet ez a fájdalom? -kérdezte. Miért harcolsz ellene? Tudtam a választ. Estefelé pedig azt mondta: Nincs itt az ideje mindezt elengedni? De igen. Itt volt. Szó szerint szélesre tártam a konyhaablakot és útjára engedtem a szenvedést.
Kedd:
Mivel délelőtt még ürült/méregtelenített a szervezetem, hagytam, nem terheltem. Rengeteg vizet ittam egész nap.
R: keto kávé
E: gyengébb keto kávé
V: nagyon gyenge keto kávé, nyers zöldség, tojássaláta
Elfoglaltam magam, nem a jelenlegi helyzetemen járt az agyam, és történt azért nagyon jó dolog. Délelőtt pakoltam éppen a konyhában és azt vettem észre, hogy nem fáj a lábam. Nem éreztem úgy, hogy valamit beletömtem a farzsebembe és nyomja, nem éreztem benne a puskagolyót, nem sajgott. Járkáltam kicsit: semmi. Óvatosan leguggoltam: nincs fájdalom. Ráültem egy székre: nem érzem. Finoman huppantam egyet a széken: anyám, hiszen ez nem fáj!!! És vagy egy óráig nem sajgott, egyáltalán. Aztán délután is volt egy ilyen rövid időszak, az utána visszatérő fájdalom pedig jóval kisebb volt, mint előtte. Be is próbálkoztam egy nagyobb gyaloglással, nagyon jól ment, a puskagolyó helyén már csak egy légpuskatölténnyi valamit érzek ott, hihetetlen, de tényleg rendbe fogok jönni.
Hívott a főbérlő: lejjebb vitte a nemrég felemelt albérleti díjat.
Hívtak az új munkahelyről: holnap délután mehetek pénzt keresni, egyelőre takarítani, hétvégére tervezik a nyitást.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
