Régebben, ha bármi nem úgy történt, ahogy szerettem volna vagy amire számítottam, sorscsapásként éltem meg. Hogy nekem semmi nem sikerül, milyen szerencsétlen vagyok, egy kész sorscsapás. Anyu halála óta egyre inkább úgy érzem, hogy ha bármi balul sül el, az egy tanítás. Egy lecke.
Tegnap estefelé csináltam egy hülyeséget. Amikor megcsináltam, még nem gondoltam ezt, csak amikor utána belegondoltam: Timi, te nem vagy normális. Nem akartam, mégis ment a para. Egészen addig, amíg konstatáltam: átvertek. Megszívattak.
Nemhogy dühös nem voltam, határozottan megnyugodtam. És rájöttem: hogyan kérhetném, hogy tiszteljék a határaimat, ha nincsenek határaim? Miért ugrálok én mindenki kénye-kedvére csak azért, hogy minden a legsimábban, leginkább konfliktusmentesen menjen? Miért kerülöm a konfliktusokat? Miért nincsenek határaim? Miért vagyok türelmetlen? Miért nem tudok lazább, spontánabb lenni?
A minap, amikor Domboriban voltunk fürdőzni, bikiniben voltam. Koránt sincs sellő alakom, a műtétem óta nem mozogtam (...). De mindez egyáltalán nem érdekelt. És arra gondoltam: mennyivel egyszerűbb, könnyebb, örömtelibb lett volna, ha korábban az egész életemben ugyanígy gondoltam volna magamra, ugyanígy éreztem volna a testemmel kapcsolatban. Miért görcsöltem annyit (túlontúl sokat) amiatt, hogy éppen hogy nézek ki?
Még itt vagyok. Ha itt vagyok, annak valószínűleg oka van. Talán éppen ezek a felismerések. Talán rejtőzhet bennem annyi erő (?), hogy fejlődjek még. Hja, ha kapok kétszáz évet, talán sikerül is megtennem mindazt, amiben változtatnom kéne...
