Ismertem egy lányt, aki bátor volt. Nagyszájú, makacs, szinte irányíthatatlan. Száguldott előre az életútján, ha falba ütközött, vagy áttört rajta, vagy módosított kicsit az útirányon, de vágtatott tovább. Voltak álmai, és megállíthatatlanul haladt a céljai felé. Vidám volt, rengeteget nevetett, viccelődött. Sosem volt az a társaság középpontja típus, de nagyon sokan kedvelték, szerették. Benne volt minden jó buliban, imádott zenét hallgatni. Felvállalta, hogy fura a humora. Belement olyan kapcsolatba, amiről az esze rögtön megmondta: ne, a szíve viszont azt súgta: próbáld meg. Őszinte volt, kiállt az igazáért akkor is, ha ez másoknak nem tetszett. Verseket írt, novellát, meséket, imádott olvasni. Sírt, ha szomorú volt, nevetett, ha vidám volt. A szüleinek sok bosszúságot okozott, de ők így is szerették. Irigylem ezt a lányt.
Ismerek egy lányt, aki egyre többet hallgat. Aki még mindig sok dologban bátor, de már nem olyan makacs, és egyre többször hagyja, hogy irányítsák. Vannak ugyan álmai, de a lelkesedése rövid ideig tart ki. Ritkán nevet, a vidámságot csak hírből ismeri; mivel fura a humora, lassan már nem is viccelődik. Leggyakrabban hallgat és nagyon sokat van egyedül. Sosem hallgat a szívére, csakis az eszére. Sőt néha arra sem. Nem őszinte: saját magával a legkevésbé. Nem vitatkozik, belefáradt. Csak egy blogot ír, mert mindig is szeretett naplót írni. Mocsári béka lett bőle. Ücsörög az iszapban. Néha kidugja a fejét, előfordul, hogy ritkán ugrik is egyet, aztán sokáig csönd.
Felhívás
Ha valaki felismerné az első lányt, szóljon neki, hogy hétfőtől otthon vagyok. Várom haza.
