Tegnap néztem. Érdekes. Duplán. Hiszen a főszereplő a régi kedvencem, a Váratlan utazás Sarah-ja.
Igyekszem intenzíven megélni az itthoni két hete(i)met. Most az első héten sikerült ITThon lennem, sőt a második hét hétfőjéig. Akkor már kezdtem gondolni a következő két, ausztriai hétre. Kedden elvesztettem az időérzékemet és elkezdtem csomagolni. És innen felgyorsult az idő. Még mindent elintézni, még mindent, ami kell, beszerezni, ide menni, oda elfutni. És ahogy gyorsulni éreztem az időt, úgy nőtt a gyomromban az a bizonyos szorítás. Hogy menni kell. Annyira nem kívánom ezt az etapot a hátam közepére sem, hogy ma megpróbáltam felidézni A. arcát és csak este sikerült.
Lassan este fél tíz. Ha értelmesen gondolkodom, akkor jó lenne már ágyban lenni, hiszen hajnali 3.35-re itt van értem a busz, ha most aludnék és a buszon nem tudnék, akkor jobban bírnám a megérkezés pillanatától kezdődő első munkanapot minimum este tízig szünet nélkül. De még nézelődök az ablakon, a szitáló ködbe burkolózott teraszon. Még örülök kicsit a csendnek, a nyugalomnak. A saját időmnek. Az esté(m)nek, amikor még nem duruzsol a fülembe bébifon. Amikor még tudom, hogy hajnali 3-ig biztosan alhatok.
Megfogadtam magamnak, hogy nem lesz hiszti. Hogy nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a szokásos rossz , szívfacsaró itthonakarokmaradni, nemakarokAhozmenni érzés. Mert semmi értelme. Hiszen maradhatnék itthon, várhatnék itt(hon), amíg jön egy új munkalehetőség. Én döntöttem úgy, hogy megyek. Mert így tudok egyelőre anyagi (lét)biztonságot teremteni magamnak, ami egyáltalán nem utolsó szempont.
Szóval kész vagyok. Készen állok az útra, készen állok a következő két hétre.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
