Tegnap hétfő volt. Az öt tanórám és a napközi után néma lélekkel jöttem haza. Ha nem egyedül ültem volna az autóban, akkor sem tudtam volna beszélgetni, még megszólalni sem. A munkám régóta olyan 10 % tanításból és 90 % fegyelmezésből áll. "Rendteremtésből" leginkább, amihez kifogyott az eszköztáram. Olyan trágár kifejezéseket hallok napi szinten az alsósoktól, amilyeneket a 48 évem alatt még felnőttektől is ritkán. Olyan mértékű szemtelenséget tapasztalok, hogy legtöbbször köpni-nyelni nem tudok. Lehet, hogy mimóza vagyok, lehet, hogy öreg, de lelkileg felemészt akár egyetlen, a gyerekek között eltöltött nap is. (Vannak persze tündér-cserfes-rosszcsontok is, akikkel lehet normális emberi kapcsolatot kialakítani.)
Rengeteg az elvárás, irtózatos a tananyag, az adminisztráció, felháborító a miénk mellett a gyerekek megbetegítő leterheltsége (hogy lehet egy elsősnek minden nap 6 órája????? - a papír persze mást mutat).
Ma voltam szemészeten: december óta több mint fél dioptriát romlott a szemem. Rengeteget ülök gép előtt, a suliban pedig a neonfényben, sokat kell olvasnom, néznem. A munkavédelmi előadást minden augusztusban végig kell ülni, de aztán erről ennyit... Azért mentem szemvizsgálatra, mert egyszerűen nem látok. Se távolra, se közelre. Tudtam, hogy kell új szemüveg. És tudtam, hogy drága. Hogy majdnem kereken egy havi fizum, arra azért nem számítottam...
Amiért elkezdtem ezt a bejegyzést: nem tudom, normális-e minden egyes nap ilyen szinten fáradtan hazajönni a munkából, hogy még létezni sincs energiám. Mintha szenet hordtam volna egész nap. Még enni sincs kedvem.
Hű, próbáltam újraolvasni, amit eddig írtam: egyáltalán nem fog az agyam és nem tudom, mit akartam az egészből kihozni, talán tényleg csak annyit, hogy hiába hittem sokáig, hogy tanítónak születtem, ez a dolog nem nekem való, lépni kéne. Vagy megváltozni. Nem tudom.