Mindig szeretek a szeretteimmel lenni. Akkor is, ha ettem anyu madártej szeletéből (nem bánom: isssteni volt!), akkor is, ha mami két napig nem hagyott békén (te miért nem eszel? miért azt eszed? miért csak ennyit eszel? miért vágod azt le? egyél! igyál!...), akkor is, ha totál kiütéses lett az arcom (mondjuk az már pénteken kezdődött).
Akkor is, amikor mamival és M-val felsétáltunk a keresztszüleimhez.
A "Három Fa" azóta ott állt, amióta az eszemet tudom. Három gyönyörű, hatalmas, büszke hársfa, mint egy különös világ különös őrei Hőgyészen, a Tátra utca bejáratánál. Amikor kicsi voltam, a tesómmal nagyon gyakran voltam a nagyszüleimnél. Persze -anno mi még- szinte egész nap kint játszottunk: az udvaron, a ház körül, az utcán. Futkároztunk, tollasoztunk, bicikliztünk... Egyetlen nagyon fontos szabályt kellett betartanunk: csak és kizárólag a "Három Fáig" szabadott mennünk, tovább egy lépéssel sem. Harmincnyolc éve ismertem a "Három Fát", és most ennyi maradt belőle:
Habár eltűnt mind a három hársfa, és nem ontja már több tavasszal hársfavirág-illatát, nekem ez a bejárat mindig ott lesz, gyermekkorom játékvilágának határőrei mindig ott fognak állni. Ezután is a "Három Fánál" fogok lekanyarodni a főútról a Tátra utcába anyuhoz és a nagymamámhoz. Remélem, még sokáig.
