Azt mondják, a temetés egyfajta megkönnyebbülést ad. Nekem nem ilyen érzés, hanem mintha az eddigi légüres téren belül beszippantana egy fekete lyuk. Kegyetlenül rosszul alszom, szinte folyamatosan görcsbe rándul valamelyik testrészem; embertelenül fáj mindenem: beszakad a hátam, nem kapok levegőt, leszakadnak a vállaim, hasogat a fejem, már szó szerint alig látok a sok sírástól, a szemgolyóbb jobban fáj mint egy hónapja... Valahol érzékelem a külvilágot, tisztában vagyok azzal, hogy vagyok, hogy vannak alapvető szükségleteim, de kimondhatatlanul nehéz átvergődnöm magam a légüres teret a valóságtól elválasztó hártyán.
Anyu nem szeretné, ha szomorú lennék, ha szenvednék. Azt szeretné, hogy boldog legyek, szabad, önfeledt. Csakhogy ez nem olyan egyszerű.
Sok megállással, sok sírással, sok leüléssel-zsepi telefújással, hulla fáradtan, de megírtam a listámat. Hihetetlenül sok dolgot kell még intézni anyu ügyeiben, és itthon sem hagyhatok mindent M-ra, hónapok óta "csak vagyok".
Készült zöldség krémleves, rizs, grill sajt pestoval, saláta. Sütöttem egy muffint is. Csak abból dolgoztam, ami volt itthon. Dobozoltam is belőle magamnak 2 napra.
Sűrű a január. Anyu 6-án halt meg, 8-án intéztük a húgommal a temetést, 13-án volt húgom születésnapja, 18-án lett volna apué, 26-án temettük el anyut, és ma, 28-án lett P. nagykorú.
A kép 15 éve készült R. és Cs. lakodalmán, Hőgyészen, a Vincellér házban.
Ez pedig P. szülinapján talán két éve, Budapesten.
Az biztos, hogy anyu maga volt a végtelen szeretet.
Végtelenül hiányzik...
