Anyu istenien főz. Szinte mindegy, mi van a fazékban, abból mennyei manna lesz.
Resztelt máj... Imádom, és ezer éve nem ettem.
Volt nagy meglepetés. Torta. Nekem.
Idén rohanósra sikerült a szülinapom, és valahogy elmaradt a torta. Egyáltalán nem bántott, bár eddig 42-szer mindeig volt tortám, de hát anélkül is 43 éves lettem. Már el is felejtettem, hogy nem volt tortám, de anyu nem. Őt bántotta, így ma "pótolt". A szokásos kreatív módon:
Megint hatalmas pakkot kaptam a kertből.
- Te a rohadt paradicsomot fényképezed?? - kérdezte anyu.
Szerintem gyönyörű. Benne van egy teljes élet. A reményteljes magszórás, palántázás, a bizakodó locsolás, a mosolycsaló virágzás, az esőcseppek zuhogása, a napfény perzselése, az örömhozó termés, a színek játéka: zöld-rózsaszínes-narancs-piros, aztán a fonnyadás, a bogarak-rovarok munkája... A képen már rajta van a jövő is: lepottyan majd, felbomlik, a magjából pedig az új tavaszon új hajtás sarjad. Ez a paradicsom egyszerűen gyönyörű.
Az a nap, amelyik nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő.
(Charlie Chaplin)
Mamival rengeteget lehet nevetni. Mindig van valami elszólása és/vagy beszólása, és ha elkezdi a "Marcsikám /anyu, azaz mami lánya/, ez nem így szokott lenni..." kezdetű mondatát, akkor az ember előre felkészülhet egy nagy poénra. Novemberben lesz 88 éves. Még jól van, ha kell, főz, liheg közben, de elmosogat, varr, köt, horgol, olvas... És ahogy hajat szárít! Imádom. Ezt a világon egyedül csak ő tudja így. A tenyerét ráteszi a fejemre, az ujjaival valamiféle hajba túró mozdulatokkal választja szét a tincseket, hogy mindenhová jusson a szárítóból levegő, a jóleső libabőr futkozott rajtam tőle ma is. 43 éve odavagyok ezért az érzésért.
És anyu becsomagolta a maradék kajcit, így holnapra is van isteni ebéd. :)
(Ja, és reggel az edzést is megcsináltam indulás előtt.)
