Mindig látszat-világban éltünk. Kisdobosként és úttörőként még nem értettem, pár hónapig kiszesként csak annyit éreztem: ez hülyeség, hogy ha nem lépek be, nem vesznek fel főiskolára. A család is ebben a mesterkélt rendszerben próbált kapaszkodni, de mindig úgy éreztem: csak sodródunk és néha túl erős az ár. Nem egyszer hoztunk kemény döntéseket. És az utóbbi időben rengeteg dolog történt, amiket koránt sem lehet pozitívként értékelni. Egy kicsit másfajta látszat-világban élünk, nagyon kemény családi döntéseken vagyunk túl az utóbbi pár hónapban és állunk az egyik legnehezebb előtt. Mindannyian átgondoltuk a lehetőségeket. Egyik sem "jó", mindegyik nagy veszteségekkel és hatalmas változással jár. Csak remélni merem, hogy senki nem sérül túlságosan a hiperugrásban...
A családunk a sodródás és anyu betegsége után kb egy éve egy örvénybe került. A nagy pörgésben is fogjuk egymás kezét, de azt hiszem, most mindenki elfáradt. Mert közben a nagy örvényben még kisebb-nagyobb tölcsérekbe is bele-belecsúszunk időnként és nagyon régen volt alkalmunk felemelkedni a felszínre levegőt venni.
Ezekről a dolgokról a blogban nem, vagy csak ritkán és nagyon érintőlegesen tettem említést. Talán, majd, egyszer, ha valaha kitisztul a kép és elcsitulnak a hullámok...
Nem tudhatjuk, hogyan él, mit érez a másik. Nem látunk bele igazán senki életébe, nem járunk a cipőjében. Sajnos ez a társadalom nem affelé megy, hogy az ember empátiával, megértési szándékkal fordulna embertársa (és a világunk) felé. Pedig óriási szükség volna egymásra, a kedvességre, a figyelemre, a minimális tiszteletre, elfogadásra, szeretetre, a -régi értelemben vett- emberségre.
