Tegnap beszélgettünk a kollegákkal az álmokról. Hogy mennyire különlegesek tudnak lenni és milyen élethűek.
Szokásos nap volt egyébként, napközi után jöttem haza. Itthon a megszokott januári program: pakolás. Irtó fáradtan mentem -viszonylag korán- aludni.
És egyszer csak éreztem: valami nem stimmel. Nem vagyok jól. Olyan kellemetlen. Sőt már fáj. A hasam... De hát fizikai képtelenség, hogy menstruáljak! Próbáltam elhessegetni a gondolatot és az érzést, de az egyre intenzívebb lett. Már görcsöltem. Nem hiszem el! Még négy hónapja sincs, hogy műtöttek! Istenem, ne, kérlek, könyörgök, neee!!!
Felültem, kinyitottam a szemem. 5 óra 10 volt. És egy kegyetlen álom...
Beleszülettem egy "valóságba". (Nem mellékesen egy hamis valóságban, a kommunizmusban nőttem fel.) Felnőttként kialakult az addigi valóság-tapasztalataimból a saját valóságom. Hoztam jó és rossz döntéseket, és kialakítottam magamnak egy újabb valóságot, amit megpróbáltam beleilleszteni a kinti valóságba.
Két éve tavasszal aztán racionalizálódott egy ránk erőltetett újabb valóság. Már akkor tudtam, hogy ez reggelire megeszi az összes addigi valóságot. Az eszem csak egy nagyon kis szeletében élt egy nagyon halvány remény, hogy az emberiség felfogja, mi történik és lép. Azt is tudtam, hogy soha többé semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig volt. Két év elteltével már ez a halovány kis reményszikrácska is csak néha pislákol. Adja az ég, hogy ne úgy legyen, ahogy gondolom, hogy még megállítható legyen a szakadék felé tartó irdatlan sebességű száguldás. Én mindenesetre felkészülök. Sőt nem is most kezdtem. Hanem akkor, amikor eldöntöttem a legelején, amikor még a legtöbben "a számokkal" voltak elfoglalva és beléptek a rettegés-spirálba, hogy nem fogok félni. Második lépésként: hogy nem veszek részt a kísérlet orvosi részében. Sejtve-tudva azt, hogy ennek (is) lesznek következményei és hogy kemény menet lesz. (És ekkor még csak 2020. tavasza volt.)
Ma, 2022. tavaszához közeledve egyre jobban látszik, hogy a remény-szikra kialvóban. A tavaly augusztustól kezdődő agymenés-rendelet-özönben sejthető volt, hogy a dolog nem áll le az egészségügynél. Így is lett. Október végén több szektorra kiterjesztették, az oktatásra is. Akkor kezdődött -mert tudtam, hogy hamarosan nem lesz munkám- az itt az ideje a konkrét cselekvésnek című népi játék. L. felajánlotta (nagyon hálás vagyok érte), hogy nem kell albérleti díjat fizetnem, de fizu nélkül a rezsi megoldhatatlan, így aztán megyek.
Beérek reggel a suliba.
- Jó reggelt, Timi néni! Ma nem ettem reggelire se dilibogyót, se bolondgombát!
.....
X mondja nekem: - Tudod, milyen vagy? Mint egy vékony hóember. Mert olyan nagy, kerek fejed van.
Y: - De nem is kerek a feje, hanem ovális!
X: - Igen, én is azt mondom, olyan kerek-ovális.
.....
X: - Az én fejemet bogarak meg hangyák irányítják. Néha dilis vagyok. Ne haragudj!
Endometriózis. Nem szitokszó. Betegség. Nem halálos. Ha el tudod viselni a csillapíthatatlan, folyamatos fájdalmat, rosszulléteket, ájulásokat, agyrázkódást (...), ha a gyomrod bírja a brutális mennyiségű fájdalomcsillapítót és görcsoldót, ha egyáltalán eljutsz egy specialistához, aki felismeri, ha a tested megbirkózik a hormonkezeléssel és annak iszonyú mellékhatásaival (...), ha ki bírod várni a TB alapú műtétet, ami másfél-két év (ha addig még nem tolódik) vagy ha milliókat tudsz összeszedni a magán műtétre... Nem halálos, csak borítékolható a depresszió, a lelki ingoványba süllyedés még támogató család mellett is, a munkaképtelenség, a jövőkép totális elhomályosodása (...). A műtét után is bármikor kiújulhat. Hatalmas szerencse kell ahhoz, hogy egy operációval megúszd és tünetmentes maradj utána.
Visszagondolva csak ingatom a fejem. Nehéz elhinnem, hogy évtizedekig szenvedtem havonta 2-4 napot átgörcsölve, begyógyszerezve. És azt végképp nem értem, hogy bírtam létezni egy teljes évig minden áldott nap (kivétel volt 1-2 ajándékba kapott 24 óra) fájdalomtól szenvedve-fetrengve, kimondhatatlan mennyiségű gyógyszert magamba tömve (2020. októbertől 2021. októberig), az utolsó fél évben hormonkezeléssel megspékelve, totális energiahiánnyal, memória- és koncentrációzavarral, testileg-lelkileg a végletekig meggyötörve, eljutva az önellátási képtelenségig is, folyamatosan segítségre szorulva.
Három hónapja, október 15-én másztam fel a műtőasztalra. Nem kaptam előtte nyugtató bogyót, semmit. de a vérnyomásom és a pulzusom is rendben volt és akkor már annyira fáradt-fájó-elgyötört voltam, hogy még izgulni, idegeskedni se volt energiám. 2021. október 15-én 16 óra 3 perckor indították az altatást. Attól a perctől fogva a mai napig semmiféle endós fájdalmat nem éreztem. És nagyon szeretném, ha ez így is maradna.
A műtét utáni 6. hétig minden orvosi utasítást betartottam. Még nem voltam jól, akkor jött a k.ovid. Nem segített a gyógyulásban. December utolsó hetében lettem jobban, és szó szerint napról napra egyre jobban. Fizikailag ugyan még a béka hátsója alatt. Januárban kezdtem dolgozni. Az első hét iszonyatosan megviselt, már az első nap után szörnyen fáradt voltam, péntekre teljesen kimerültem. A második (ez az a hét) hét már könnyebben ment.
A külső sebeim gyönyörűek (képen nyíllal jelöltem) és a két szélső egyáltalán nem fáj. A köldökvágás még gyakran érzékeny (nadrág, nyújtózkodás).
Ma a négyből az a nap volt, amikor megtudtam egy gyerektől, hogy
- takonyszörnyek nem léteznek
- és hogy nem vagyok normális.
Mivel manapság a tudománynak nincs mai, hanem csakis érdekcsoport által előírt állása, a fenti két állítás egyikét sem tudom se megerősíteni, sem pedig cáfolni.
Ahogy leírtam a kezdő első sort, jönnek egy "kín vers" sorai a fejemben:
Hol van a kutya elásva?
Engem vigyen fel a padlásra!
Meglepetés e költemény,
A pártos honfi vér.
Van-e ott folyó, s földje jó.
Ej, mi a kő, tyúkanyó?
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
Ember lenni mindég, minden körülményben.
Oly tükör ő, kit mindég készen találsz,
szárnyat igéz a malacra,
annak térkép e táj,
mint a gyümölcs a fán.
😁 Na jó, azt hiszem, ennyi elég is belőlem mára. (Engem vigyen fel a padlásra!/No, ne félj - mondtam csenedesen./Élned egyedül így lehet. ... ... Oké, tényleg abbahagytam!)
Ritkán írok arról, aminek tényleg lenne értelme egy naplóban. Mert panasznak tűnne, mert nincs sok értelme, mert attól, hogy leírom -már amit lehet, meg amennyit elbír a nyomdafesték-, nem változik semmi. De. Talán nekem könnyebb (lenne).
Ma (is) intézményi önértékelést írtam. Sosem láttam még ilyet, intézményvezetői feladat, de mivel nálunk csak az anyaiskolában van ilyen, nekünk hármunknak kell ezt (is) megcsinálni. Csodás körmondatokban megfogalmazott kérdések, felét nem is értem. De kitalálom, másik minta alapján keresek segítséget. És természetesen mit írhatok? A valóságot? Francokat. Mint az átkosban: papíron legyen minden szép és jó, azzal, hogy mi a valóság, a kutya nem törődik.
Beszélgetek emberekkel. Sajnos nem megdöbbentő -mert ez a tapasztalatom-, hogy a tévénézőknek fogalmuk sincs a valóságról. Így arról sem, melyik pedagógus és hogyan dolgozhat. Természetes védettségem van a "vírus" ellen. December elején hívott a főnököm, hogy az üzemorvos erre adhat halasztást a (idézem az 599/2021-es rendeletből) "kötelezően igénybevehető" kísérleti szer témában. A védettségi kártyám május végéig szól, az üzemorvosi "engedély" márciusig. Ezt le is zongoráztam. Utána változtatták meg a rendeletet (amikor kiderült, hogy túl sok pedagógus nem kíván kísérleti nyúl lenni), hogy lehet "méltányossági kérelmet" benyújtani a bársonyszékesekhez. Nem írtam. És akkor sem írtam volna, ha nincs az üzemorvosi papírom. Mert ha senki nem írt volna, térdre lehetett volna kényszeríteni a rendeletet. De -mint több szektorban- a pedagógusok sem fogtak össze. (Bár szerintem mindenkinek, egységesen ki kellene mondania, hogy STOP!, no de nem álmodozom...) Azóta már kijött egy újabb rendelet, miszerint az ember a karantén lejárta utáni napon már oltható, ami elméletileg felülírja az üzemorvosi engedélyt, de sebaj. Ha valami változik, majd szólnak. És nem fogok sírni.
Szerettem tanítani. Talán ma is szeretnék, ha -tisztelet a kivételnek- nem a fegyelmezés lenne a fő tevékenységem órán, óra előtt, után, a szünetben. Ha jelzem haza, én vagyok a rossz, mert miért nem tudom megnevelni, ha rászólok, akkor mit képzelek, ne akarjam a gyereket nevelni. Nem egyszerű, hogy egy tökmag simán lefejel (!), mert ő mást AKAR, mint amire megkértem, hogy úgy beszél velem egy-kettő, mint más a kutyájával sem (a kérésre a "NEM, ba.zmeg" valahogy nekem nem válasz, és az sem tetszik, hogy a társukat néhányan simán buzizzák, sőt ma volt egy kedves "Te fasz" is... És ALSÓ tagozatról beszélek). Ha bármi következménye van egy esetnek (pl. amikor egy gyerek szó szerint leordítja egy tanító fejét, akkor rögtön jön az "elviszem másik iskolába". Mindennapos az esetmegbeszélés, folyamatos a kapcsolattartás a szülőkkel, szociális segítő is többször jön hozzánk, eredmény nem igazán van...
A másik: az elvárások "fentről". A mostani 2. osztálynak volt 1 év online óvodája (...), az elsősöknek 2. Mindez ebben a csodás, 2 éve tartó "pándémiás" társadalomban. Nem tudnak 1-2 percig egy dologra figyelni, nem megy a ceruzafogás, a kérés, a megköszönés, beszédkényszer van, mindenféle zavar, de nem is csodálom. Viszont a követelmény (a 2020-as NAT bevezetésével csak minimálisan változott) szinte ugyanaz, mint eddig volt. Ahelyett, hogy ott fent -ja, ha láttak volna valaha élő gyereket...- azt mondanák: kedves tanítók, megváltozott a világ, mit változtassunk? És lenne legalább 1 év szocializáció és alapkészségek fejlesztése, amivel képesek lehetnének ezek a minimanók arra, hogy nekiállhassanak a betűtanulásnak, az olvasásnak, írásnak, mateknak... De hát papíron minden rendben, van digi tábla meg tablet. Csakhogy igazából még az ezzel való munka sem köti le őket.
1-2. osztályban környezetismeret sincs már. Elméletileg (papíron) beleintegráltuk más tantárgyakba, gyakorlatilag meg...
Még mindig vannak tesiből felmérések, pl. felülés, pedig ha megkérdezel egy gyógytornászt, sikítozni fog, mert az előírt felülés konkrétan károsító hatású...
A gyerekek 7 órát bent vannak a suliban (neonfényben, wifi-gőzben), ha van házi és ha meg is csinálják, még 1-2 órát otthon is tanulnak, többet dolgoznak mint sok felnőtt.
Lehet, hogy a baj az én készülékemben van, amiért azt gondolom, mindez így nagyon nem jó. Bármi történik vagy rosszul sül el, mindig magamban keresem először a hibát: hogy lehetne másképp, jobban, egyszerűbben, gyerekközelibben, mit és hogyan tudnék változtatni. Talán túl öreg vagyok már és maradi. Nem tudom. De nekem ez az állami iskolarendszer nagyon nem fekszik. (Kb 2000 óta mondom ezt, és évről évre nehezebb.)
Vannak persze tünemény családok, tünemény gyerekek, olyanok, akik szeretnek suliba járni, mert érdeklődők, szeretnének többet/jobban tudni, akik szeretnek és tudnak társaikkal együtt létezni, akikkel élmény lehetne a dolog, ha nem állandóan a "gyengéket" kellene megvárni, őket felzárkóztatni. Az integráció papíron ragyogóan működik, a valóság ezzel szemben nem papíralapú...
Természetes védettséggel, Istentől kapott immunrendszerrel még jó vagyok márciusig, aztán ugyanezekkel a paraméterekkel utána már maga leszek a fertő... Remélem, sikerül munkát találnom. Dolgoztam már csapágy boltban, hordtam ki telefonkönyvet, voltam mosogató-konyhalány, szobalány, idősgondozó, dolgoztam kávézó(k)ban, nem félek a munkától.
Itt szeretném megkérni minden kedves Olvasómat, hogy ha hall/lát/tud munkalehetőségről Mohácson vagy/és környékén, legyen kedves jelezni. Előre is hálásan köszönöm!
(Visszaolvastam, amit írtam. Na ezért sem jó ilyesmikről írnom, mert csak bele-belekapok egy-egy témába, de kifejteni már nincs se energiám, se tehetségem. Na jó, nem törlöm, ha már bepötyögtem. De most megyek, akad itthon dolog. :) )
Majdnem 2.5 hónap kihagyás, egy műtét és az utána történő felépülés, és egy mindeközben közbejött vírusfertőzésen való elhúzódó, 3 antibiotikum-kúrás gyógyulás után hétfőn mentem először dolgozni. Már az első nap irtó hosszú volt, főleg, hogy még napköziztem is, kegyetlenül elfáradtam agyban is, fizikailag is. A kedd és a szerda egyre fárasztóbb volt. Igyekeztem fejben összerakni magam, nagyon nehéz volt. Csütörtökön "nyitós" voltam, reggel 6-ra mentem.
Tegnap készítettem egy menütervet. Egy cetlire felírtam, mit fogok főzni-sütni-dobozolni. Ma reggel fogtam a jegyzetet: nosza. Na persze... Sok a dolog, ha a zöldségfasírthoz mindent megveszek -ahhoz ugye boltba is kell menni-, meghámozok, lereszelek (...), elmegy a fél délelőtt. Oké, semmi pánik, elő a receptes gyűjtemény ("Lopott percek", ez is Diától), nézzük. Öt perc alatt megvolt a másik ételsor: itthoni alapanyagokból, gyorsan elkészíthető. Egy óra alatt megvoltam a főzéssel és a dobozolással. És nincs sok mosogatni való sem: 1 serpenyő, 2 lábos, 1 tányér, némi evőeszköz, 1 falapát.
Reggeli: bundáskenyér, zöldség
Ebéd: 2x csicseriborsó főzelék, tükörtojás, 2x babfőzelék, kolbász
Vacsora: tonhalsaláta
Ha snack kell, mogyoró lesz almával (ez is van itthon).
Nem, nem elírás. Jó lett volna, ha van az évnek a végén még egy nap. Amikor Pécsre jártam, akkor 99%-ban orvoshoz mentünk tavaly. És nem a Cafe Frei-be és nem a Bellozzoba. Akkoriban beszéltük M-val, hogy na, ha megműtenek, ha már jól leszek, akkor bepótoljuk. December 30-án sikerült elruccani a freibe, ittam is egy Cannes-i fagylaltkávét, de a Bellozzo kimaradt. Ha lett volna még egy nap az évben, az is belefért volna. :)
