Népismereten német utcát "építettünk". |
Ez a kép a tanáriban készült. A sulis laptopon képződött szivárvány. Ez egy jel- gondoltam, biztosan csupa jó fog ma történni. Lehet, hogy jel volt, de nem történt csupa jó. Utasítások felülről, megoldás, ami csak a rendszernek jó, se a tanítóknak, se a gyerekeknek, se a szülőknek nem az. Itt most nem minden változik, hanem MINDEN változik. És tudom: a legjobb, ha elengedem az evezőt.
Nem egyszerű időszak ez most, akkor sem, ha csak a munkát nézem (ez vicces, ezen kívül van-e más?- bár ez is egyéni döntés, de még nincs meg rá a jó megoldásom). Irtó feszültek vagyunk (tanítók), ez egy hete hatványozódott. Ma pedig tetőzött. A gyerekek is érzik, hogy valami történik, mert kis zizgők, a szokottnál is beszélgetősebbek, bújósabbak. Elméletileg (vagyis szerintem) róluk kellene, hogy szóljon az iskola, gyakorlatilag a rendszerben ők a legutolsók...
Ma csináltam egy hülyeséget: kiabáltam a gyerekekkel. Már amikor meghallottam a saját hangerőmet, lelkiismeret-furdalásom lett. Elég hamar befejeztem, aztán leültem és csak néztem. És utáltam magam. Kis idő múlva felálltam, figyelmet kértem és bocsánatot. Elmondtam, hogy sajnálom, hogy kiabáltam, az iskola (és az ember lét) szabályai rám is vonatkoznak, hibáztam. Akkor is, ha tényleg nem figyeltek rám és sokan tényleg rosszak voltak. Na ebből az lett, hogy el is pityeredtem magam (nem gondoltam, hogy ilyen mértékben dolgozik bennem a feszültség), amire néhány gyerek is, úgyhogy kölcsönösen vigasztaltuk és ölelgettük egymást...
Délután M. jött és hozott főtt kajcit és egy időpontot holnapra Dr D-hez.
Embertelenül fáradt vagyok. De most még összedobok egy koronát, Számkirály kért meg, hogy holnap válasszuk ki a legügyesebben számoló csimotát, ő lesz a Számkirályfi/Számkirálylány.