A naptáram tele pirossal karikázott bejegyzéssel. És már nem is írok fel mindent, csak ami időpontos. Július 14. óta néz így ki, és ez a hét még rendesen lájtos. Kedden munka után nem haza, hanem a kórházba, leletért. Szerdán munka előtt korán kórház, leletleadás, időpont kérés. Csütörtökön helyettesítést kértem 6. órára és napközire, mert fél 1-re időpontot kaptam a kórházban. És ez így megy. Júli 14-től szeptember 10-ig rengeteg vizsgálaton voltam és minden eredmény negatív. A múlt heti kontrasztanyagos CT-n a has-kismedence tájékot nézték, sok minden negatív, de sok minden nem. Most ezeknek kell utánajárni, hogy mi is a helyzet pontosan. A "nyugodjon meg, nincs tumor" nem megnyugtató az eredmények ismeretében, de nem vagyok hajlandó parázni a helyzeten. Az mindenesetre érdekes, hogy mennyire sok minden meg tud változni az ember fejében egyetlen pillanat alatt.
Sokszor terveztem már írni arról, miért nem érzem jól magam az aktuális oktatási rendszerben. Erről regényt tudnék rittyenteni, de semmi értelme. A gyerekeket szeretem. Érdekesek. Mindegyikük egy külön kis csoda. Az okos is, a "buta" is. A jó is, a "rossz" is. Szent meggyőződésem, hogy rengeteget lehet tőlük/általuk tanulni: a világról, önmagunkról. Tanítóként nekem nem elsősorban az a fontos, hogy a gyerek tudja a tananyagot (ezért nyugodtan meg lehet kövezni, ki lehet rúgni...), hanem hogy megismerjük és elfogadjuk egymást, érzelmi biztonságot nyújtani, ezáltal olyan viszont kalakítani, amiben a fő a bizalom és a szeretet, mert ha ez megvan, akkor tudja elfogadni, amit mondok/tanítok, akkor mer szólni, ha valamit nem ért, akkor, ha ismerem, tudok úgy segíteni, ahogy ő igényli.
Nem vagyok tanköny-munkafüzet-füzet szentháromság-párti. Nincs rá szükség szerintem. Az élet, a tudás nem a tankönyvekben van. Németen pl. használom a könyvet-munkafüzetet, mert hiszen megrendelték, ott van, de van a Meine Mappe, egy minden egyes gyereknek egyedi, általuk kreatívan megalkotott, bármikor változtatható, maximálisan egyéni ízlésre alakítható, színes kis "mappa", ezzel dolgozva elsőtől negyedikig megoldható lenne (nekem) a német tanítása.
A kicsiknél minden német órán plusz egy fő van jelen az órán. Ő Teddy. Játszik velünk, nincs veszekedés, ki legyen a következő egy játékban, mert Teddy a gyerekek fülébe súgja, kihez szeretne menni; figyeli a gyerekeket az asztalon ülve, mindenkinek segít, szeretethiány esetén bármikor megölelhető.
Életkori sajátosságok, készség-, képességfejlesztés. Sok ehhez hasonló kifejezés szerepel a NAT-ban is. Az érzelmi intelligenciáról -ha jól tudom- nincs szó, pedig tudomásom szerint nagyobb szerepet játszik az életben való beválásban mint az IQ.
Biztosan egy szakember is meg tudja mondani, jól dolgotzam-e, ha megnézi az órát. A gyerekeket kérdezni sem kell, spontán módon értékelik az ember munkáját. Én onnan tudom, hogy jól dolgoztam, ha a gyerekekkel jól éreztük magunkat órán, tanítóként látom, hogy elérte-e az óra a célját, és amikor hiába csengettek ki, a gyerkőcök nem akarják abbahagyni a munkát.
Ez az ismerkedős szakasz izgalmas, érdekes, de fárasztó is: a gyerekek feszegetik a határaimat, megnézik, meddig mehetnek el, és én is sok dolgot kipróbálok, hogy lássam, hol tartanak, kit mi érdekel, mennyire terhelhetők, szeretnek-e rajzolni, vizuális típusúak-e, szeretnek-e körjátékozni (...), milyenek egyénként, milyenek közösségben (...). Érdekes, hogy amíg velük vagyok egy tanórán, szinte megszűnik a külvilág, csak amikor bemegyek a tanáriba és leakasztom a vállamról a varázstáskámat (mert az is van, jön velem szinte minden órára), akkor érzem, hogy fáradt vagyok.
Cukik a gyerkőcök. Komolyan már előre várom, holnap reggel milyen sztorikat mesélnek.
(Megjegyzés: egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy jól csinálom. És bármilyen ötletet szívesen fogadok.)