egy nap híján 4 hónapja jártam a kórház ezen részén anyuval. Az onkológiára vitt minket a betegszállító. Anyu nem tudott már járni, kerekesszékben ült. Nagyon hideg volt. Az onko asszisztens hozott anyu lábára egy lepedőt. Első volt a vizsgálaton, de a betegszállító csak dél körül volt várható, a hideg nem szűnt, áttoltam a szomszéd, kicsit védettebb folyosóra, a fül-orr-gégészetre. Ide jöttem ma én vizsgálatra.
Korán volt, 7-kor már itt ültem. Szokás szerint majd' elaludtam, korgott a gyomrom is, mert nem tudok ilyen korán enni. Elővettem hát a jól bevált légzésfigyelés gyakorlatot. Becsuktam a szemem. De most csak a külvilágot sikerült kizárnom, a gondolataimat nem. Sorra ugrottak be a négy hónappal ezelőtti emlékképek, ahogy anyu ott ült a betegszállítóra várva, ahogy szenvedett. Mennyire szűk ezen a részen a mozgáskorlátozott mosdó, ahova többször is be kellett vinnem. Ahogy fájdalmai voltak, szenvedett, de nem tudtam segíteni. Viszont nem volt egyedül. Ott voltam vele, ha inni kért, adtam, ha valamit meg kellett igazítani, megigazítottam (...). Otthon tudtunk beszélgetni, pihenhetett, ha kért gyógyszert, adtam. Nem az osztályra vitték vissza, ahol fekhetett volna egyedül az ágyban egyedül, és este hozták volna a gyógyszert meg a vacsorát.
Nem 2001.-ként mehettem be, hanem a 2-es rendelőben voltam az egyes számú.
Adatfelvétel már megvolt előzetesen, egy kérdőívet kellett kitölteni, amíg hatott az érzéstelenítő. A fibroscopia max 1 perc volt (kamerát dugnak le az ember orrába), nem fájdalmas, csak kellemetlen. Megkaptam a beutalót a pécsi Neurológiai Klinika Alvásközpontjába.
(Órák óta gondolkodom, mikor: mert hogy egyszer már nagyon régen is küldeni akart tovább egy orvos alvási apnoé gyanúval. Gégetükrözésen voltam, ennyi már eszembe jutott, de ez szerintem még Tamásiban történt.)
10.30-tól kérhettem időpontot. Kaptam is: augusztus 26-ra. (Magyarország, én így szeretlek...?...)
