Mostanában inkább elismerő megjegyzéseket kapok, de akadnak, akiknek egy életmódváltás szálka a szemében. Nem tudom, miért, nem értem, miért, de már nem is érdekel, miért. S hogy miért nem? Mert akik kötözködnek, nem az én súlycsoportom. Semmilyen téren. Értsd: elégedettek az életükkel és a külalakjukkal úgy, ahogy van. Vagy épp nem elégedettek, csak könnyebb a másikat fikázni, mint tenni valamit magukért. És ez a külalak bizony általában kerekded.
Nem akarok ezzel túl sokat foglalkozni, csak tényleg nem értem, ha én nem szólok bele az ő életükbe, akkor ők honnan formálnak jogot arra, hogy minősítsék az enyémet?
Beépül a sejtjeidbe az a sok víz!
Minek annyit inni, mikor 1-1.5 liter az egészséges?
Miért akarod tudni, hogy készült, ha jóízűen megetted, ennyi! Ne számolgass!
Mikor hagyod már abba, így is túl vékony vagy!
Ja persze, te egyedül vagy, neked van minderre időd!
...
Mondjon bárki bármit, büszke vagyok magamra. Büszke vagyok arra, hogy felismertem, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Büszke vagyok arra, hogy képes voltam megtalálni azt a módszert, amivel leadtam 20 kilót. Büszke vagyok rá, hogy majdnem 40 évesen úgy nézek ki, mint 18-20 éves koromban. Büszke vagyok magamra, amiért képes vagyok hajnali 5-kor felkelni csak azért, hogy még munka előtt lenyomjam az edzést, nehogy bármi közbejöjjön és elmaradjon. Büszke vagyok a Boszorkánykonyhára, a sok régi és új receptre, arra, hogy a bloggal sokaknak sikerül ötletet, motivációt adni. Büszke vagyok arra, hogy nem kifogásokat gyártok és keresek, hanem minden gondot megoldok valahogy, és folytatom tovább, amit elkezdtem. Büszke vagyok arra, hogy képes vagyok időt szakítani minderre. Mert nekem ugyanúgy 24 órám van egy napban, mint egy családanyának, dolgozom, mint más dolgozó nő. Főzök, (kézzel) mosok, boltba járok. Viszont nincs tévém, magam festem a hajam, a szemöldököm, nyárig biztosan nem költök új ruhára, blogot és könyvet írok, magam tankolom az autómat, és folytathatnám, de nincs értelme. Épp ma kaptam meg egy ismerőstől, hogy nekem milyen könnyű, hiszen egyedül vagyok. Már nem volt bennem kétség: R.-ra gondolva elmondtam a csajszinak, hogy könnyű neki (2 gyerekes anya) hozzám hasonlítania magát, hasonlítsa inkább R.-hoz, aki 5 gyerekes családanya, és ugyanezt csinálja, mint én. Na, nem is volt több ellenvetés. (Általában jó kislány vagyok, de van, amikor már nem tudom befogni a számat.)
Igazából úgy érzem, hogy beszólogatni az szokott, aki elégedetlen ugyan az életével/kinézetével, de a könnyebbik utat válsztja: a nyavalygást. Amivel a büdös életben nem fog elérni semmit, de az legyen az ő baja. Furkálódhatnék én is, de tutira még mindig 79 kilós hájpacni lennék, és utálnám magam és az ótfitemet.
"A sikeres, világmegváltó dolgokra, nagy
teljesítményekre mindenki képes? Tényleg akkora szám lenne megmászni a K2-t, ha
Marisnéni is felszaladna rá? Ha annyira könnyű lenne szép testet formálni, már
mindenkinek az lenne. De nem az. Gecikemény munka. Sok idő, energia és kitartás
kell hozzá. Ami valljuk be őszintén sokakban nincs meg.
Akármennyire is sokan vannak és hiába nő
napról napra a tudatosan és normálisan edzők száma, még mindig kevesen vannak.
Mert amit ők csinálnak, ahhoz akaraterő kell, kitartás kell, át kell lépni a
határokat és ki kell lógni a tömegből.
És bizony én januárban megfogadtam, hogy benne leszek abban az 5-10 %-ban, akik elérik a céljukat. Így nem is pazarlom az energiáimat a kötekedőkre. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy az élet engem fog igazolni :)
