Ma egy éve ködös, fagyos reggelre ébredtem. Szörnyen gyengén és elgyötörten, de csordultig bizalommal és reménnyel. Ma szinte óráról órára átéltem a tavalyi október 15-ét. Láttam magam előtt minden részletet, éreztem az akkori nyugodtságomat és optimizmusomat. Emlékszem, mennyire szépen besütött a nap a kórterembe.
Négykor műtöttek. Tényleg mindenre emlékszem, az ébredésre is. Arra a hatalmas boldogságra, hogy habár majd szétszakadtam és nyöszörögtem a fájdalomtól, ez NEM endós fájdalom volt, és tudtam: amit most érzek, az napról napra jobb lesz és majd elmúlik. Igyekszem most is bízni...
Ma anyunál voltunk. Lassan kész minden a költözésre. Én közben (már hetek óta minden hétvégén) telekocsizom és hordom a könnyebb, már elpakolható cuccost a lakásba.
Tegnap este lefekvés előtt újra bekapcsoltam a telefont, hogy a munkanapi ébresztőt szüneteltessem. Csakhogy nem tudtam a PIN kódomat. Egyszerűen elfelejtettem, hiába pötyögtem be már szerintem ezerszer. Letiltott. A PUK kódot kérte. De nem találtam. Úgyhogy ma kikapcsolt telefonnal mentem anyuhoz. Átmentünk Tamásiba, anyunak úgyis esedékes volt a "telefonos bolt", ahol egy perc alatt orvosolták a problémát. Anyu ügye nem volt ilyen egyszerű, ott maradtam intézni, amíg ő M-val bejárta a temetőt, a volt Posszert boltot és a Penny-t is.
Mamihoz most nem volt idő bemenni, de anyu gyakran beszél vele és a nővérekkel is telefonon is (bár mami sokszor nem tudja, kivel beszél). Mami jól van szerencsére, nagyon jól megszokta az ottlétet, a nővéreket. Szépen eszik, a gyógyszereit is beveszi hiszti nélkül. Csak ne beszélnének neki annyian a falakból és a padlásról...
Visszatérve a telefonra: mivel nem sikerült kikapcsolnom az ébresztőt, meg is szólalt jó korán... Pedig sokszor fent voltam éjjel és hajnalban, pont reggel tudtam volna még aludni. Lehet, hogy jó ötlet a pékség... ;)
