Amíg dagi voltam, mindig irigyeltem a körülöttem élőket. Akik nem voltak kövérek. És mindig azt mondogattam magamban csokimajszolás közben: persze, neki könnyű, mert van pénze divatos tornaszerkóra! És azt mondtam a tévé előtt ülve és szotyit ropogtatva: persze, neki könnyű, mert eleve vékonynak született! És mondtam azt is a 3. liter kólám szürcsölése közben: persze, neki könnyű, mert eljárhat aerobikra! És folytathatnám.
(napidoktor.hu)
Most, hogy végre kezdem elérni (jó, legyek már kicsit büszke magamra:) elértem a szürke kis mindennapi egér kategóriát az alakommal, most már én kapom meg elég gyakran, hogy "Persze, neked könnyű!".
(filmkatalogus.hu)
Főleg az a téma, hogy nekem azért könnyű, mert "szingli" vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Végülis:
- Egyedül élek, így aztán dolgozni se kell járnom, mert van, aki ugye eltart...
- Így időre kelnem sem kell reggel, hiszen a szingli lánynak nincs főnöke, aki kirúgja, ha késik...
- Nekem gyakorlatilag ennem sem kell, sem főznöm, mert egyedül vagyok. A szinglik már csak ilyenek: egyet füttyentenek, és ott a terülj asztalkám...
- Így aztán vásárolnom sem kell...
- És mosogatnom sem...
- A lakás mindig merő egy patyolat, hiszen egyedül élek...
- Mosnom sem kell, hiszen külön gardrób szobám van a több ezer ruhámnak...
- Soha nem vagyok beteg sem, hiszen hiszen az a 100 gyerek a suliban nem egy szinglit fog megfertőzni, ugye... Itthon meg kitől kapnám el?
- ...
- ...
- ...
Nem kenyerem a panaszkodás, mert nem látom értelmét, és Magyarországon van belőle amúgy is sok. Túl sok. Igen: egyedül élek, éppen ezért minden (MINDEN!) az én felelősségem. Hogy legyen kaja, hogy felébredjek reggel, hogy be legyen zárva az ajtó, hogy műszakira vigyem a kocsit, a harmadikról le- és felcipekedjek, hogy molyirtót vegyek... De ez az én döntésem. Ezért nem panaszkodom. Csak azt nem értem, hogy akiknek gyerekük van, miért irigylik az én egyedül élésemet? Hiszen ők vállalták a gyereküket, ők döntöttek úgy az életükről, hogy családjuk, gyerekük lesz. És akkor a gyerek most nyűg? Kifogás? De nézzük a másik oldalról. Ha egy 1 vagy 2 gyerekes anyukának szúrja a szemét, hogy én találok időt az edzésre és "normálisan" étkezem, még meg is lehet érteni. De nekik mennyivel könnyebb, mint egy 4 vagy 5 gyerekes anyának. És én ismerek ilyen anyákat, akik 4-5 gyerek mellett is étrendet váltottak, és nyomatják az edzést. :)
(futas.net)
A másik, amivel jönnek, és amin hatalmasakat nevetek magamban: NEKED KÖNNYŰ, MERT TE JÓL NÉZEL KI ÉS S-ES RUHÁKAT HORDASZ!
(hu.wikipedia.org)
Könyörgöm: Michelangelo erre poroszkált és lefaragta pikk-pakk az L-es, XL-es méretemet??? :)))
Ami ennek az egésznek a lényege akar lenni: nagyon fontos dolgot tanultam meg, amióta idén januártól komolyan belekezdtem az élet-mód-váltásba. Azt, hogy a mérce önmagam legyek. Az élet minden területén. Mert ahogy teljesen egyedi a világon az ember ujjlenyomata, ugyanolyan egyedi az élete, a sorsa is. Nincs még egy pontosan ugyanilyen életvitelű "szingli lány", mint én, nincs még egy pontosan ugyanilyen adottságokkal rendelkező ember, nincs még egy ugyanilyen ízlésű csaj. Mindenki totálisan egyedi. Régebben nagyon zavart, ha láttam egy ismerősömet, aki nagyon sokat fogyott, én meg még sehol nem tartottam. Vagy ha láttam egy előtte-utána fotót valakinek a látványos változásáról, képes voltam depresszióba esni, hogy mert én sosem leszek ilyen. Régebben, ha láttam kézenfogva sétáló párokat babakocsit tolva, tuti benyomtam valami bánatkaját, mert csak azt kérdeztem: én miért nem? Mára elfogadtam, hogy lehetőségem van dönteni. És ha döntöttem, akkor viselem a következményeit. Az étkezésben és a sportban 9 hónapja döntöttem. És áldom érte az eszemet. A többi döntést pedig meg kell hoznom. Önmagamhoz mérten. Hogy áldhassam érte az eszemet :)
