Hosszú iskolai nap. Még digitálisan is. De csinálja az ember, örül, hogy van munkája. Délután van már. Megcsörren a telefon. Anyu. Tudom, miért hív. Ránézek a kijelzőre, becsukom a szemem, veszek egy mély levegőt, kifújom. Csak aztán nyomok a zöld gombra. Mellrák. Pozitív. Műtét hétfőn.
Letesszük. Kitör belőlem a zokogás. A húgom hív. Kétszáz kilométernyi távolságból együtt sírunk.
Döntök: elmegyek anyuhoz. El kell mennem. Maszk, fertőtlenítő, távolságtartás, minden óvintézkedés meglesz, de látnom kell.
Ülünk a kinti verandán. Mindenki lefertőtlenítve. Mindenkin maszk. Amikor arra lenne szükség, hogy lásd a másik mosolyát. Mindenki tartja a távolságot. Amikor érinteni kellene, szorosan ölelni, nagy puszikat cuppantani.
Anyu nyugodt. Reálisan látja a helyzetét. Tudja, hogy meggyógyulhat. Azért megmutatja, hol vannak a hivatalos papírok, elmondja azt is, mi legyen, ha esetleg rossz vége lenne. Ez nehéz.
Nem szabad sokáig maradni. Veszélyes most azokkal, akiket a legjobban szeretsz.
Kitolatok. Anyu áll az út szélén, mosolyog és integet.
