2025. augusztus 22., péntek

Egy betegség margójára

Anyu haláltusás ápolásától kezdve nem ment az alvás. Tartott olyan másfél évig. Jártam Pécsre, az Alvásklinikára. Nem mondom, hogy fölöslegesen, mert az utolsó kontrollon mondta az orvos, hogy keressek pszichológust, aki az agy-ágy kapcsolatot át tudja nekem alakítani (hogy ne kössem anyut és a szenvedését az ágy fogalmához). Ezt sikerült magamtól megoldanom két nap alatt, azóta átalszom az éjszakákat.

Dolgozzon bárki bárhol, a legtöbb munkahely így vagy úgy elég durva. Amióta B-ra kerültem, szó szerint évről évre keményebb a helyzet. Az, hogy tavaly két suli között kellett ingázni, engem végképp le- és túlterhelt. Hiába tudtam márciustól éjjel végre aludni, nem sikerült behozni a másfél éves nemalvást, mellette ott szórta rám sötétszürke ködét a gyász, a folyamatos betegségek (fül, szem, bőr, fog...). Májusra mérhetetlenül fáradt lettem, egyetlen vágyam volt, amit napi szinten mantráztam hol hangosan, hol magamban: semmi másra nem vágyom, mint hogy pihenhessek, alhassak. 

A kívánságom teljesült. Igaz, hogy nem így szerettem volna, de megkaptam, amit kértem. Egy szép "kis" vesegörcs és kehelyruptúra, és június 14-én megkezdhettem a pihenést a pécsi Urológiai Klinika 12-es szobájában.

Amikor az ember megbetegszik és borzalmas fájdalmai vannak, először túlél. Ilyenkor megszűnik a külvilág, sőt önmaga is, a fájdalom tölti ki az időt és a teret. Amikor ez olyan szintre enyhül, hogy képesek vagyunk érzékelni a környezetünket, észrevesszük önmagunkat is. Jön a kérdés: miért?, miért én?, miért így?, miért ezt? Aztán átértékelődik sok minden, és elkezdünk döntéseket hozni. Mert szerintem mindig van, amit megtehetünk magunkért.

Ma egy éve ezzel a gondolattal kezdtem az akkori blog bejegyzést: "Napok óta foglalkoztat a gondolat, hogy addig maradok benne ebben a fájdalmas gyász-állapotban, amíg én így döntök. Az eszemmel tudom, hogy ha megtehetném, most azonnal kilépnék belőle, a szívem viszont nem tudja, hogyan kell". Azóta sokszor feltettem a kérdést magamnak: így akarok maradni (szenvedni és belehalni) vagy élni szeretnék. (Nagyon hiányzik a család, a rokonság, az elhunyt szeretteim, egész életemben hatalmas töltődést jelentett, ha együtt lehettünk, mint például négy éve.)


Mivel nem tudom szépen és egyértelműen megfogalmazni az ezzel kapcsolatos mostani érzéseimet-gondolataimat, csak annyit írok, hogy ha az ember mindig mindent ugyanúgy csinál, mint előző nap, akkor nem fog változni semmi. 

Ma 10/8-cal M. elvitt a műtét előtti vizsgálatokra. (Hálás köszönet neki, K. asszisztensnek az időpontért és K. -nak, amiért ugyanerre a napra adott nekem a laborba időpontot!) Konkrétan kábé egy óra alatt megvolt az EKG a rendelőintézetben, a mellkas röntgen és a labor a kórházban. (Pozitív megjegyzés: a rendelőben vadi új ultrahang és EKG-gép, mindenki kedves, mosolygós.) Találkoztam T-vel és D-val is, jaj, D., nagyon szorítok, hogy minden rendben legyen!) Már csak -a tervek szerint- 10-én altatóorvos (Pécs), aztán 16-án befekvés a Klinikára. (Él bennem a remény, hogy előrevesznek és hamarabb lezavarhatunk egy sikeres műtétet gyors, fájdalommentes felépüléssel.)

Délután beszéltem a húgommal telefonon, aztán úgy döntöttem, hogy elég volt az egész napos folyamatos 10/8-ból kisebb-nagyobb szurkálásokkal és ide-oda kisugárzással, kipróbálom az új koktélt, amit a helyettes asszisztens javasolt. Jelentem: most éppen működik. Olyan 10/3-ra levitte a fájdalmat, viszont még a nyelvem is zsibbad és nem mernék vele beülni az autó bal első ülésébe... 

(Nagyon spórolok a gyógyszerekkel, idén irtóztató mennyiségűt kaptam/szedtem már fél év alatt, a gyomorvédő ellenére megérzi a gyomrom/emésztésem/közérzetem, és ugye még vár rám egy műtét is...)

Jó lenne egyszer-kétszer megint úgy megfogalmazni a gondolataimat, mint például nyolc éve:

"Hajnali öt.
Ébreszt az óra.
Rövid reggeli rutin.
Edzőruha.
Sötét van.
Nem gondolkodok.
Indulok.
A futócipőm hangja beleolvad az ébredező város halk morajlásába.
Amire hazaérek, feljön a nap is. Lustán-jókedvűen nyújtóztatja őszies sugarait.
Boldog, nyugodt mosoly az arcomon.
Itthon vagyok.
Indulhat a kedd.
Most már állok elébe."

És jó visszagondolni néhány csodás élményre, például arra, amikor kaptam másfél óra kimenőt az osztrák munkahelyemen, és ez elég volt arra, hogy újabb csodákkal gazdagodjak.



Sok-sok erőt kívánok mindenkinek, aki betegséggel bajlódik, akinek döntéseket kell meghoznia, akiknek az enyémnél sokkal nagyobb problémákkal kell megküzdenie.