Este háromnegyed nyolc. Héttől fél négyig bent voltam a (két) suliban. Hazafelé még bolt, majdnem fél 5-re értem haza. Ilyenkor szoktam enni (az iskolában reggel egy zabkása, napközben 2 szendvics). Ma csak egy marék chips ment le. Aztán Kréta, készülés.
Kaptam:
Igen, ez csodás. Mindemellett már nem látok, nincs erőm semmihez. Nem mellesleg 5 hónap kínlódás, betegség, fájdalom után még csak 1 hónapja dolgozom, érzem is nagyon. (A számomra legproblémásabb gyerekcsapatnál az új sulimban a héten stílust váltottam. Jött a "katonás" Timi néni -Itt a szemed, itt a füled... Mindenki leül a saját popójára a saját székére...-. Nem vagyok rá büszke, de azóta tudunk együtt dolgozni. Persze "varázsolunk" is meg csillog a szemük, de sokszor már a 2. órára elfáradok.)
Nem gondolok bele az elkövetkező két napba. De azt sejtem, hogy egész hétvégén aludni fogok/szeretnék.
