Reggel a kabátomat vettem le a fogasról, amikor eszembe jutott, hogy a pozitív, a jó dolgokra kellene koncentrálnom. De hirtelen semmi nem jutott eszembe. Szatyrok a vállamra, ajtó kinyit, lépcsőház villany felkapcs, kulcs kívülről a zárba. Amikor zárásra fordítottam a kulcsot, hirtelen rám ömlött az emlék: basszus, én majdnem fél évig nem zártam be kívülről az ajtót, mert kínok közt fetrendtem a vese-dolog miatt. Elindultam: Timi, nem voltál a lápcsőházban hónapokig. Nem tudtál lemenni a 70 lépcsőn. Nem tudtál a parkolóig elmenni a kocsidhoz. Nem tudtál vezetni... Kihíztad a ruháidat, és Siófokon végre vettél magadnak meleg kabátot. Nem tudtál dolgozni és most mehetsz...
Az útépítés miatt kegyetlenül kiszámíthatatlan a közlekedés az 57-esen. Ma szó szerint 10-15 km/órával jutottam el a suliba. De ezen már nem idegeskedem, semmi értelme. Elkésni nem tudok, mert azért mindig időben indulok.
Ma 14.40-ig 6 órám volt, utána egy mentorálás, fél 4-4 körül értem haza, nagyon elfáradtam. Viszont ma sok pozitív élmény akadt. Pl. az elsős sz-i csapat (akikről tegnap írtam, hogy nem bírok velük) valami tünemény volt. Biztosan azért, mert előtte tesi órájuk volt (ahol kimozogták és kikiabálhatták magukat). Nagyon (!) ügyesek egyébként.
Volt sok ölelés (már az új suliban is), beszélgetés (ez egyszerűen KELL) a sok nehéz pillanat mellett.
Holnap reggel bemtató óra, aztán munkanap, úgyhogy most alvás.
