Általában nem tudom, milyen nap van, hány óra. Azt tudom, hogy közeledik a karácsony, de képtelen vagyok készülni az ünnepre. Mert valami másra készülök.
Anyu ma hajnali 3/4 4-kor pánikrohamra ébredt. Megoldottuk. Napok óta búcsúzik mindenkitől. Maga elé motyogva sorolja az ismerőseit, rokonait, vált velük pár szót. Odahívott, J-nak akart emailt írni. (Roppant nehéz kibogozni, mit is szeretne mondani.) Írtam J-nak a messengeren, hogy anyu szeretne tőle elbúcsúzni. J. írt pár szót, amit felolvastam anyunak. Kétszer kellett megismételni, de aztán látszott rajta, hogy megnyugodott. Aztán azt mondta: mamával nem tudtam beszélni az otthonban. I. tanácsára már tegnap este írtam mami nevében egy levelet anyunak. Mintha mami írta volna, megnyugtató búcsúzást, elengedést. Mondtam anyunak, hogy M. volt maminál, és mami ezt a levelet írta neked. Sok idő volt, amíg felkészült a meghallgatására. Aztán elolvastatta. Megköszönte a szép levelet, lefeküdt és elszenderedett. De lehet még dolga, mert aztán felült és folytatódott a rendezkedés, a kérdések hada, a segítségek elutasítása, néhány lassú elfogadása. Igen, anyu annak ellenére, hogy fekvőbeteg, pár napja felül az ágy szélére -akár egyedül-, vissza is fekszik. A 25. ilyen attrakció után már csak segítséggel megy. Nyughatatlan, türelmetlen, sokszor agresszív, képtelen elhagyni egyelőre ezt a világot, miközben már látja a túlsó partot.
Anyunak is dolga lehet még itt. Ahogy halad előre az idő, egyre tisztábban látom, hogy bizony nem hiába kaptam ezt a feladatot, ez számomra is egy metamorfózis. Fájdalmas, kemény, roppant nehéz.
Régóta szerettem volna már írni: minden üzenetet, megjegyzést, kommentet elolvasok, válaszolni, reagálni rájuk nincs mindig energiám. De szívből köszönök minden apró gondolatot, nagyon sokat jelent az együttérzésetek, az imák, a ránk gondolás.
Durván embert próbáló időszak ez mindenkinek körülöttem, mindenkinek másért nehéz. Itt köszönöm meg MINDENKI legapróbb (és nagyobb) eddigi és jövőbeni segítségét, türelmét, óriási szükség van rá.
