Én vagyok a tipikus tervezős nőci. Tervezés az évre, tervek-célok hónapokra, hetekre lebontva; napi tervek, ezek is lebontva órákra, néha percre pontosan tudom, mit szeretnék csinálni másnap. Ez nem baj, ez lehet hatékony, csakhogy általában beüt a krach egy "de...", azaz közbejön valami, így változik a program, az étkezés, a beosztás, minden. Amit ugye újra tervezni kell. Ez sem baj éppen, de mivel mindig akad egy "de...", ez egy ördögi kör lesz, egy olyan spirál, ami az egész életet tervezéssé alakítja ahelyett, hogy élnék.
Tervezős vagyok és listaírós. Bolti lista, napi teendőké, kérdéseké, amiket fel kell tennem... És szeretek a listánál maradni, sőt nem bánom, ha mások is figyelembe veszik a listá(i)mat.
(Video 1.44-nél, csak innen a két Ross-mondat:)
Azt terveztem (haha, megint a tervezés...), hogy nyáron találok egy tanítói állást, szeptembertől dolgozom. Ügyes vagyok, mert a terv megvalósult. Tudtam, hogy októberben fogok először fizetést kapni. Persze, hogy mindent megterveztem, kiszámoltam, és akkor megint csak megtörtént: jött egy "de...", ebben az esetben nem várt anyagi kiadás. (Autó. Köszöni, jól van, de már abban a korban, amikor itt-ott elkél egy kis mechanikai renoválás.) És rájöttem, hogy a tervezés jó, a túltervezés roppant mód káros/kóros is lehet. Hiszen minden mindig változik. Én pedig nem szeretném a fél életemet tervezéssel tölteni. Biztos, hogy másnapra a legfontosabbakat, a határidős dolgokat felskiccelem, és biztos, hogy másnapra meglesz fejben az étkezés, sőt ha dolgozom, dobozolok is. De semmi túlzás.
A szeptember az új január abból a szempontból is, hogy ha véletlenül nagyon belemerülnék az életembe, a hatalmasnak/nagynak tűnő gondjaimba, mindig szeretném emlékeztetni magam, milyen kiváltságos helyzetben vagyok. Szeretném tudatosan felidézni a gyerekeket/családokat, akiket eddigi tanítóskodásom alatt megismertem: akiknél a malacok is a lakásban éltek, ahol nem volt fűtés. Ha bármi nem a "terveim" szerint alakulna, előttem lesz a kisfiú, aki minden nap korgó gyomorral és étel nélkül jött iskolába. A cukorbeteg gyerek. A rákos kislány. Az, aki bal alkar nélkül született. A kis elsős, akinek kéthetente "új" apukája volt. Azok, akik erőszakban élnek. És nem felejtem el a saját életem nehéz momentumait sem. Amikor éhbérért halálra dolgoztam magam, amikor nem volt munkám, se pénzem, amikor éheztem, amikor nem tudtam, mi lesz, amire hazaérek az osztrák munkaetapból, mert nem volt hol laknom...
A bejegyzéssel arra is szerettem volna utalni, hogy néha képesek vagyunk túl komolyan venni magunkat és felnagyítani problémákat. Vagy túlságosan a jövőre koncentráltan élni. Túl sanyarúnak látni a sorsunkat. Ám ha feltesszük a "tisztán látó szemüveget", kiderülhet, hogy a panaszkodás helyett inkább hálásak lehetünk. Azért, amink van. Mert ez gyakran nem is kevés.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
