Szerda

Későn keltem... Azért nem késtem el. (Bár aki jár az útépítés nyomvonalán, tudja, hogy gyakran a 40 km/óra egy szuper fénysebesség...)

Már hétfőn kipurcanok, sok órám van, 7-től 05.20-ig nagyon elfáradok. Kedden csak 5 órám van (ebből 2 összevont), viszont szinte minden kedden értekezlet vagy/és továbbképzés, mint most is (plusz most kedden még egy bemutató órám is volt). A szerda megint nagyon hosszú és tömény, 9 óra (3 összevont). Hazaértem és le kellett dőljek. Este fél 7-ig aludtam... Aztán (ásítozva) visszapakolás a fürdőszobába, takarítás.

Ma nagyon furcsa, de jó érzés volt, amikor B-ról átértem Sz-be, és a kollégák úgy fogadtak, hogy hallom, milyen szuper órát tartottál, mennyire le tudod nyugtatni a gyerekeket (...), én is szeretnék menni hozzád órát nézni és tanulni... Nekem az 1. és 2. osztály a kedvenc korosztályom. Velük tudom megtalálni a hangot, velük tudok megtanulni együtt gondolkodni, dolgozni. Elsős bemutató órám volt tegnap, amire nem készültem, mert csak meg szerettem volna mutatni, mennyit értünk el másfél hónap alatt, milyen ügyesek (mert tényleg nagyon ügyesek!), hogyan szoktunk dolgozni, gyakorolni, milyen sok német mondókát, versikét, dalocskát) tudnak. Ők egy kemény csapat, és volt, hogy októberben sírva vezettem haza, annyira nem bírtam velük. Aztán kialakítottuk a szabályainkat, és most már legtöbbször tudunk együtt gondolkodni, játszani, tanulni. Viszont a nagyobbakkal nehezebb nekem. Van egy negyedikes csapat, akikkel egyszerűen más bolygón élünk. Ma különösen "zizik" voltak, és félretettem a tananyagot, beszélgettünk. Kiderült, hogy mik állnak a háttérben. Az egyikük elmondta: arra ébredt, hogy a szülei ordítoznak egymással. Borzalmas a mai okt.a.tási rend.szer. Napi minimum egy óra kellene beszélgetésre, szociális fejlesztésre. De inkább 2-3-4. Mert ebben a világban (is) élni kellene elsősorban, nem "tanulni" (főleg nem totál felesleges dolgokat). Segíteni a mai gyerekeknek eligazodni önmagukban. (és ezt most nem tudom tovább kibontani, szörnyen fáradt vaygok.)

Tegnap B., a pedikűrös javasolta a talpbetétet. Ma M. hozott is. (Szegényt nem engedi még dolgozni az üzemorvos, végig kell csinálnia a rehabot a törött kisujjával. Tegnap bedurrant a válla is, hát jó lenne, ha vége lenne ennek a fájdalmi-orvosi sorozatnak, idén nagyon ránk jár a rúd...) "Lúdtalpam" van kicsi korom óta, és így 50 felett ez már komoly gondokat okoz. 

A foga(i)m sajog(nak), már nem is foglalkozom vele, járok fogorvoshoz, majd alakul...

Az energiahiányom sokszor volt már kemény, manapság egyszerűen félelmetes. Tudom, most azt mondod, csináltassak labort. Én pedig azt mondom: tudom, min/miken kellene változtatnom ahhoz, hpgy ez javuljon. És itt ülök és nem teszem meg... Ilyenkor mindig eszembe jut hospce Zs., aki azt mondta: mindenki maga választja a szenvedését... És eszembe jut R. Zs. is, akinél azt tanultam: felnőttként tudok segíteni a kis Timinek... De nem teszem... :(

A húgom roppant nehéz helyzetben van. Tudom, érzem, hoyg a vége jó lesz, most mégsem tudok segíteni neki, pedig elkelne neki a segítség. 

Közelednek az ünnepek, bizonyos tanórákon is foglalkozunk ezzel, de bennem semmi ünnepi hangulat, semmi "várás", "készülődés". 

És most jobban teszem, ha megyek aludni. (A délutáni alvás miatt van sztem, hogy sokáig fent vagyok. Aztán reggel győzök lelket verni magamba...)