2011. augusztusa körül kezdtem el futni. Egyszer csak gondoltam egyet és kimentem szabadidő ruhában a parkba. Ekkor még volt súlyfeleslegem, nem kevés, és a fizikai teljesítőképességem enyhén szólva is a béka hátsója alatt volt vagy fél kilométerrel.
Így néztem ki akkor és nagyon jól emlékszem rá: borzasztóan éreztem magam.
Akkoriban még csak word formátumban vezettem a naplómat, ami a mai napig megvan. Képeket is mellékeltem a röpke bejegyzésekhez, de azokat a program nem hajlandó átteni ide:
20110803/4km
20110804/5km
2011.08.05/6km
2011.08.06/6.3km
2011.08.08 Hőgyészen, 5.30-kor, 5km
20110809/65 perc
2011.08.10/6.5km
2011.08.12/70 perc
2011.08.13/5km
2011.08.16/40 perc+20 perc
20110818/5km
2011.08.19/5km
2011.08.20/Hőgyész,5.45-kor 5km
2011.08.22/6km
2011.08.27/25 perc kardio
2011.08.28/Hőgyészen 4km+15 perc popsi
20110904/8.2 km
20110906/3 km + 40 p
A "perc"-es megjegyzések tornára (Rubint Réka) vonatkoznak, a "km"-esek a futásra.
Aztán 2011-ben sikerült egy borzasztó nagyot esnem egy hajnali futás alkalmával. Gyakorlatilag az arcomon kívül mindenem megsérült, kék-zöld, sebes, véres volt, iszonyatos, hónapokig tartó fájdalmakkal. A jobb térdem és bokám nagyon megsínylette: a mai napig nagyon oda kell figyelnem a mozdulataimra. Több évig nem futottam aztán, pedig az életem része lett már, olyan volt nekem, mint a levegővétel. Nem mertem elmenni futni, féltem, hogy megint esés lesz a vége. Pedig nagy álmom volt lefutni a maratoni távot.
Egy éven belül próbálkozgattam a futással, mert egészen egyszerűen hiányzott. És idén átfutott az agyamon egy röpke, kósza gondolat: hatalmas badarság azért nem futni, mert félek az eséstől. Hiszen ha mindenhez így állnék hozzá, semmi nem lenne belőlem. Minden okkal történik. Ha anno nem jön ez a baleset, biztosan nem kezdek el kutakodni a neten tornák után, nem találok rá az EAP-ra, a beachbodys edzésekre... Úgyhogy 1-2 hete fogtam magam, és lementem futni. Nem gondolkodtam előtte, merre fogok menni, mennyit szeretnék menni, egyetlen gondolatom volt csupán: futni, futni, futni. Akkor 6.1 km lett a táv, fél Mohácsot körbe szaladtam, és körbe boldogságoztam, mert hogy ez egy igazi öröm-futás volt.
Azóta edzésprogramot váltottam: a Les Mills Pumpot csinálom már második hete. Ennek a programnak a része egy Walk nevű edzés, ez gyakorlatilag kardio mozgást jelent: séta, kocogás, leginkább aerob tartományban. No, én ezek helyett iktatom be a futást. Méghozzá olyan Boszi féle örömös-boldogságos-átölelemazegészvilágot-és-énvagyokalegboldogabbazuniverzumban típusú futást. Nem teljesítményért futok, nem azért, mert a terv része, hanem azért, mert elképzelni sem tudom, hogy ne futhassak. Ahogy szelem a kilométereket, percről percre nő a mosoly az arcomon. Minden öt percben ugrik egyet felfelé a boldogság-faktorom, 5 km után már bimbammolva verdesi a kijelző a maximumot.
Futás után vörös a fejem, szakad rólam a víz, néha feszít a combom. A nyújtás után viszont nem marad más, mint az a csuda-rózsaszín vattacukor-pamacs, ami csak nőttön nő a szívemen és egyre inkább kibéleli a lelkem.
Nem szabad feladni az álmainkat. Bátornak kell lenni és elindulni. Nem szabad várni a holnapot, a jobb időt, a kedvezőbb alkalmat, a tökéletes időpontot. Mert olyan nincs. Csakis az itt és most van, a jelen idő, ez a perc. A tegnap (el)múlt, a jövőbe senki nem lát. Az, hogy milyen az életünk, nagyon nagy mértékben tőlünk függ. Attól, hogy vannak-e álmaink, attól, hogy meghozzuk-e az elhatározásokat, attól, hogy merünk-e áldozatot hozni, kockáztatni, megélni a pillanatot.
Légy hát bátor és élj!
