Minden változik. Bennem és körülöttem. Olyan ütemben, hogy csak kapkodom a fejem. A változás mellett a tempó is nő, úgy érzem, sokszor két napot sűrítek egybe, semmire nincs idő, csak a rohanás van, a cetlik az asztalon: mikor, kivel, hová, mennyit, miért (...), de nem elég az egy cetli, kell még egy, már egy nagyobb lap, aztán abból is kettő. Beborítanak a jegyzet-hegyek, mégis ezt elfelejtem, az elmarad, amaz nincs még befizetve... És állandó a kupi, ma már el KELLETT mosogatnom, mert nem volt tiszta bögrém, tányérom...
Nem olyan régen, talán nyáron volt egy jó időszakom: haladtam a dolgommal, a mosogatót minden este fényesre töröltem, jutott idő erre is, arra is. Mintha az nem is én lettem volna. Vagy most lettem más. (?)
Minden változik. Nem agonizálok ezen, csak ahogy most van, úgy nem jó. Mindig szanálok, egyszerűsíteni próbálok, mégis az ellenkezőjét érem el. Nemhogy egyről a kettőre nem jutok, hanem mintha hátrafelé haladnék, visszafelé. És nem csak az ünnepek miatt érzem/tapasztalom ezt. Ki kell derítenem, mit csinálok rosszul, mert valamit nagyon rosszul csinálok, az sicher.
Ma reggel időben kikeltem az ágyból, de fél óránál több kellett, amíg az agyam frissítette magát és használhatóvá vált. Tíz perccel később indultam a megszokottnál (elkésni nem tudok: jóval előbb be szoktam érni a suliba, mint muszáj lenne) valami rossz hiányérzettel. Már autóztam kifelé a városból, amikor rájöttem: a telefon... Megfordultam, visszajöttem érte, indulás újra. Útba esik munkába menet egy benzinkút. És tankolni KELLETT, méghozzá ODAFELÉ, mert csont száraz volt a tank. Szuper, újabb pár perc minusz. De persze jól odaértem.
Kipakolás után elő szoktam venni a kávés üvegemet. Hát ma nem volt kávém. Konstatáltam, nincs mit tenni.
Így hát fogtam N. emlékkönyvét, aki még szeptemberben adta nekem, hogy írjak bele, és -ahogy pár napja megbeszéltük- átadtam neki mint karácsonyi ajándék.
(Itt az első dolog, amit hanyagolnom kell: a halogatás.)
Ma, a téli szünet előtti utolsó sulinapon karácsonyoztunk. Vannak jól bevált hagyományok, ezek mentén folyt nagyjából a délelőtt, ami egy mesével kezdődött: A boldog herceg.
Amikor a fecske először ott maradt a herceggel, már tudtam, hogy bajban vagyok. Tudtam, hogy sírni fogok. Pár perc múlva már folytak is a könnyeim. A mese végéig. Timi néni végigbőgte a mesét... Nagyon ilyen vagyok: egy krimin is képes vagyok sírni. Épp reggel váltottunk pár szót a kollegákkal, akkor mondtam nekik, hogy A kis gyufaáruslány az a mese, ami se elolvasni, se meghallgatni, se felolvasni nem tudok anélkül, hogy zokogásba ne fulladjon. Eddig azt hittem, az az egyetlen. Hát most megtudtam: A boldog herceg a második...
Ajándékozás. Attól, aki engem húzott, a kis tünemény ajándék mellé mit kaptam? Kávét! Lefőzött, friss, isteni kávét! :)
Itthon M. jött át, hozott frissen főtt ebédet, nagyon jólesett és mennyei volt. :)
