Csütörtök, maminál

Munka után mamihoz.

(Annyira fáradt vagyok, hogy -mint a múltkor is- komolyan és keményen koncentrálnom kellett, hogy ne aludjak el vezetés közben. Azért Gyönk nem a szomszéd falu, autópályázok is, a forgalom egyre nagyobb, nem árt észnél lenni.)

A minap sütöttem muffint, jó puha, abból vittem egyet maminak, be is puszilta. Ásványvizet is viszek mindig, bubisat, szódavíznek hívja, nagyon szereti, ilyet nem kapnak. Most is megitta majdnem a teljes fél litert.

Ma nagyon nehéz volt maminál. Majdnem két órát ott voltam, és végig Anyu hol van? Anyu mikor jön? Anyuval mi van? Hol van a lányom? De hát reggel még itt volt, felkelt, meg sem csinálta az ágyát és elment, hol van? Hova ment? ...Végig. Időérzéke nulla, hallása nulla. Csak az a gondoskodó alaptermészete a régi. Uzsonnára banánt kaptak, nekem adta a felét, meg is ettem, hogy nyugodjon meg. A vacsorája felét is nekem akarta adni. Leszedegettem a ruhájáról a morzsákat, megmostam a szemüvegét, vittem neki pelenkát (még anyué volt...), popsitörlőt (az is anyué volt...), mást nem tudtam érte tenni.

Most is lemenő napban jöttem hazafelé.

Utána bolt, haza.

Kegyetlenül fáradt vagyok, és holnap megint munka, ráadásul napközis is leszek. Jövő héten kell pihennem is, muszáj magamért is tenni.

Emlékképek- apu

Buszsofőr volt. Farosok jártak akkoriban. Így ismerte meg anyut is.

Imádott buszozni, buszt vezetni. Mindig azt mondta, minél nagyobb a kormány, annál könnyebb a járművet vezetni.

Szeretett pecázni.

Szeretett társaságban lenni, beszélgetni, iszogatni, énekelni. Szuper hangja volt. Nem viccelek: tisztára, mint Korda Györgynek. Rengeteg dalt tudott, amíg kicsik voltunk, sokat énekelt nekünk. Még beszélni is alig tudtam, de a Tárjad szét a függönyt már énekeltem (a többi mellett). (A képen a volános kollégáival.)

1973. Balatonfüred, anyuval.

1974. Velem.

Ez a kép Hőgyészen készült, mamiék udvarában. Igen, ilyen pici koromtól jártam rendszeresen mamiékhoz. Ezért is nőtt annyira a szívemhez Hőgyész, a hőgyészi ház.

Apu velem, papi J-tal, unokanővéremmel, és keresztapám (anyu testvére). A két lányon kívül a képen már egyikük sem él.

Régen a Volánnal minden évben mentünk kirándulni. Volánosok a teljes családjaikkal. Akkoriban apu minden kollégáját és családtagjait ismertük és minket is a többiek. Egy igazi nagy család volt. (A képen a lépcsőn apu ül, jobbra mellette áll a húgom, balra mellette én, fogom anyu kezét.

A gyerekeknek minden évben mikulás ünnepséget is rendeztek a Volánnál. (A képen a mami varrta ünneplőnkben eszünk-iszunk anyu mellett.

A következő kép egy igazi kincs. Apu teljes rokonságával vagyunk rajta Fornádon, egy lakodalomban. (A bal szélén én, E., húgom, apu, mama, J., P., E. néni, J. (apu testvére), papa.

A húgom ballagásán, otthon, Tamásiban.

A húgom egyik szülinapján, szintén otthon.

És egy karácsonyi kép. Imádtam apunak ezt a mellényét. Amikor meghalt, és nagy sokára képesek voltunk elrakni a dolgait, emlékszem, ezt a mellényt még nagyon-nagyon sokáig őrizgettem.

Rengeteg fényképe van anyunak, tényleg csak mazsolázok, a legtöbbet digitalizálom.

Ha fájdalmas is, jó emlékezni.

Annyi mindent jó volna elmondani apunak is...

Vasárnap

Rettenetesen nehéz ez az egész. Mintha anyu betegségével és halálával atomjaimra bomlottam volna, és ezek a részecskék most össze-vissza keringenének az univerzumban és nekem össze kellene vadásznom őket. Olyan, mintha magam is egy emlékkép lennék. Október 14-én már nem volt jól, de meg tudtuk ünnepelni a szülinapját.

Rá három hónapra pedig eltemettük.

Igyekszem visszakapcsolódni a valóságba, de minden szörnyen idegen. Most érzem igazán, mekkora színjáték az élet. Legalábbis az enyém az volt eddig, most még inkább.

Lefotóztam ma a reggelimet. Nem azért, mert szeretek fotózni (régebben legalábbis szerettem), hanem, hogy érezzem, hogy a "valóság" része vagyok. Hogy emlékeztessen magam: itt vagyok.

Reggeli után átmentem anyuhoz. Elkezdtem a fényképes szekció átnézését. Az első album első képénél kezdtem sírni, és nehéz volt meggyőznöm magam, hogy könnyes szemmel semmit nem látok, úgyhogy ideje megszárítkozni és fényképet nézegetni.

Kincseket találtam. Csodás emlékeket. A hihetetlenül precízen összerendezett, felcímkézett albumokban. Anyu frenetikusan tudott pakolni, rendezni, rendszerezni. Aki közelebbről ismerte, tudja. Roppant kis helyre rettentő sok dolgot képes volt elrakni maximális helykihasználással. Bárhol laktunk, mindennek mindig megvolt a helye, mindent kézben tartott, bármikor bármire szükségünk volt, neki volt, nála lehetett találni. És adott is.

hazajöttem ebédelni. És ebéd után -már nagyon régen tettem ilyet- lefeküdtem egy órára aludni. A terv az volt, hogy délután visszamegyek, de olyan fáradt voltam, hogy inkább befűztem egy filmet. Mondjuk a minisorozat második részénél kikapcsoltam. Nem megy a filmnézés sem. (És valahol úgy érzem, a filmezéssel az ember csak vesztegeti a drága idejét.)

Holnap munka. Pénzkereseti lehetőség. (Valahol ez is vicc. Hogy a még sokáig emelt nyugdíj korhatárt el sem érjük, aztán vége... Sok hűhó semmiért... Ez az élet? Tényleg ez?)

Szombat

Reggel héttől folyamatosan házimunka ebédig.

Ebéd: a hőgyészi kanállal. Áthoztam anyutól. mert imádok ezzel enni.

Szanálóknak tipp. Amit áthozok anyutól, annak előtte "helyet teremtek". Az evőeszközöket is átnéztük itthon, a ruháim közül két szatyorral elajándékoztam, és csak amikor megvolt a hely, akkor jöhettek a dolgok.

Ebéd utáni elpakolást követően irány Gyönk. Főztem kompótot is délelőtt, mami imádja. Meg is ette a dupla adagot. :)

Kék-zöld (inkább fekete) az egész jobb fele, esik-kel, elfelejti, hogy egy ideje pelenkás, és azt is, hogy nincs ereje átülni a székből a wc-re...

Most először mentem anyu halála után egyedül mamikához.. J-ék ott voltak ma egy darabig, aztán csak mamival ketten. Kérdezte, hogy fekszik-e még anyu... Vittem maminak egy csokit is, de azt mondta, vigyem haza anyunak, hogy gyógyuljon meg tőle... Itt majdnem eltört a mécses. Aztán bejött az egyik nővér, hozta mami vacsoráját, megetettem, megkapta az esti gyógyszereit. Majd mindkét nővér bejött, meséltek mamiról. Azt látják, hogy amióta anyu nem megy hozzá, az állapota zuhanásszerűen romlik. Szerintük is érzi/tudja, hogy történt valami. Azt is elmondták, hogy december végén-januárban mami többször ment hozzájuk a telefonszámmal, hogy hívják fel neki anyut, beszélni akar vele. Na itt elsírtam magam. Mami épp merengett, én meg a sírás közben imádkoztam, hogy merengjen még és hogy utána ne vegye észre rajtam... Már sötétedett, amikor elindultam haza. Jó volt mamival lenni. A naplemente pedig csodás volt (a fénykép ne adja vissza).

 

Péntek

Csak egy pislogás az este. Munka és otthoni/anyunál műszak után csak éppen becsukom a szemem, és már reggel is van. Munka... Mókuskerék.

Ma, amikor kinyitottam a szemem reggel, ez a dalszöveg visszhangzott a fejemben:

"A fák is siratják az elveszett lombokat 

Mit tehetsz te mást, ha neked is ez maradt?"

A dal: https://www.youtube.com/watch?v=RqtvJ1StsRc

Ma nem mentem anyuhoz, iszonyatosan fáradt vagyok.

Aki pedig szanálásra adná a fejét, annak segítség:

Csütörtök

Tudtam én, hogy anyu dolgai egyszer a húgomé lesznek és az enyémek. Mondjuk álmomban sem gondoltam, hogy ilyen hamar...

Napok óta munka után anyuhoz megyek (vagyis a lakásába) és átnézek mindent. MINDENT. Ami olyan, kukázom, de valahogy egyre több a cucc. 😂

Anyunak rengeteg (!) és szép dolgai vannak, ezer dologhoz köt emlék. Nagyon nehéz ez a válogatás, szortírozás, de ennek is meg kell lennie. 

A lakása gyönyörű, nyugodt, csendes. Most túl csendes...

Minden holmija gyönyörűen rendben, élére hajtva, felakasztva, összerakva, feliratozva...

És minden felírva, jegyzetelve. Minden...

Ez is nagy tanulság.

Túl sok ruhám van.

A papírjaimat át kell nézzem, sztem fele fölösleges.

Amíg az ember él, azt hiszi, ez mindig így lesz. Pedig nem. Ha én most meghalnék, nagyon sok dolga lenne M-nak és a húgomnak a dolgaimmal. Pedig szelektálok, folyamatosan, de még így is túl sok. Ha végeztem anyunál a pakolással, itthon is -újra- megcsinálom a "minimalizálást".

Kincsek is vannak anyunál. Amikor E., anyu volt munkatársa meglátogatta őt, amikor írtam mindenkinek, hogy anyunak nincs sok ideje hátra, hozott ovis fotóalbumokat. Azokból szemezgettem ma, átküldtem a húgomnak is. Ő írta, hogy ezen a képen ő is rajta van, ő a farkas. Egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy anyuéknál volt gyakorlaton. Pedig tényleg: ezen a képen anyu a nagymama, a húgom a farkas...

Írnék még, de nincs energiám... Egyik kolléganőm beteg (itt is jobbulást!), ketten vagyunk a négy osztályra, nagyon fáradt vagyok. Holnap még napközi is (a héten harmadszor), aztán kocsiért menni a szerelőhöz, egyebek... (Kegytelen ez a mókuskerék...)

Emlékképek

Egész nap te jársz a fejemben. Mindenről eszembe jutsz.

Tamási, legkisebb unokáddal, P-val.

Szintén Tamási. De itt én már Mohácson éltem, te Hőgyészen. Gy-ékkel és az unokáiddal kiruccantunk Hőgyészről Tamásiban, a fürdőbe.

Hőgyész.

Ma 8 óra munka után hazamentem, vittem M-nak az ebédet, hogy ha hazajön, tudjon enni edzés előtt. Képzeld, terembe jár. Csoportos edzésre. Igen. És én olyan büszke vagyok rá! Tudom: te is az lennél. Úgy szeretted, mintha a saját fiad lenne. És ő is úgy szeretett téged, mint második anyukáját.

Kipakoltam gyorsan a mosogatógépet, leszedtem a fregoliról a száraz ruhát és elpakoltam, összeszedtem a szemetet a zsákba, levittem. Fogtam a hátizsákot és szatyrokat, indultam át hozzád.

Az angyalka Hőgyészen...

... és nálad. Ő vigyázott rád a haldoklásod alatt és ott volt veled egészen a legvégéig. Még most is ott van, ugyanúgy, mint -lassan- két hónapja, a szobádban, a polcon...

Pár napja járok minka után pakolni hozzád. Kidobni, ami már nem kell, megnézni, mi az, amit szeretnék elhozni tőled. Hát nagyon nehéz.

Egy szatyorban megtaláltam a keretes képeidet. Emlékszel? Azt terveztük, hogy a belső folyosó falára kerülnek majd. Aztán maradtak a szatyorban... Bátyád, F., és te, kisgyerekként. Már mindketten a szivárványon túlról figyeltek, vigyáztok ránk... (Hihetetlen.) 

Mai cukik

 Gyarapodnak a matricák a laptopon.

Ma két pólómatricát is kaptam.

Meg terítőket.

És hajót.

Hosszú hétvége 3.

Felkelés után fürdés. Kádban. Mmm!

Reggeli.

Tar, Buddha Park.

Gyújtottunk füstölőt és gyertyát.

Aztán Gyönk, maminál.

Igen, kérdezte anyut.

Rajtam csupa fekete ruha volt, M-tól kölcsönvettem a fehér pulcsiját.

Mami a szokottnál is lassabb, merengős, nehéz szemkontaktust teremteni vele. Szinte semmit nem hall, de van papír, toll, olvasni még lassan, de simán tud, így tudtunk kicsit beszélgetni. Örült a mini kintlétnek, a februári tavasz virágainak. Én pedig örültem, hogy láttam néhány halvány mosolyt az arcán.

...

Mi délről mentünk észak felé pénteken, a húgomék Budapestről Mohácsra. Anyuhoz. Elvinni, amire szükségük van, tudják használni, ami emlék. Kegyetlen hétvégéjük lehetett. Amikor felmegyek anyuhoz (mármint a lakásába), a mai napig leginkább csak ott állok, és még a viráglocsoláshoz is nagy elszántság kell. A mai napig vannak pillanatok, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy nincs többé. Nagyon sokszor érzem úgy, hogy -valamilyen formában- itt van. Például ezen a hétvégén a szállásunkon olyan kerti kiülő volt, amilyen nekünk is anno Tamásiban. Olyan virág volt minden asztalon az étkezőben, mint anyué. Örökmécsesek égtek több helyen, anyu imádta ezeket. Agglegénypálma díszítette a lépcsőházat (három is), anyunak is van egy gyönyörű, hatalmas. (...) És gyakran hallom a fejemben a hangját. Fura volt, hogy többször küldeni akartam neki Messengeren a képeket a hétvégéről, egyszer majdnem felhívtam, és Hollókőn neki is kerestem kis ajándékot, aztán rájöttem, hogy már nem kell...

...

Nagyon jó volt két és fél napig csak úgy lenni, nem rohanni, nem főzni, nem mosni, nem takarítani, csodaságokat látni, cicákat simogatni, kifejezetten kedves, barátságos emberek között lenni. Jólesett a csend, a jó, friss levegő, az eltávolodás a világ zajától. Holnaptól újra mókuskerék...