Tudom, milyen a mélyben lenni. Tudom, milyen fuldokolnia az embernek a saját mocsarában, tudom, milyen érzés tele lenni kételyekkel, keresni a hatalmas miértekre a nem létező válaszokat, levegő után kapkodni az oxigénsátorban, elveszettnek lenni, kilátástalannak, sötétnek látni mindent, elvesztve a jelent és a jövőt. Tudom, milyen azt érezni, hogy ez egy hatalmas fekete lyuk, ami beszippantott. Tudom, milyen érzés ilyenkor bezárkózni a szobába, bebújni a paplan alá a sötétben, miközben az ember villám gyorsasággal kegyetlen kemény páncélt épít maga köré, amiben senki nem bánthatja és amivel megvédheti magát önmagától is. Tudom, milyen, amikor a külvilág csiklandozni kezdi ezt a védrendszert, aztán egyre hangosabban dörömbölnek rajta puszta segítő szándékkal, de ezzel csak annyit érnek el, hogy az ember tovább erősíti a bástyákat, belülről. Tudom, milyen napokon, heteken, hónapokon át csak sírni egészen addig, amíg elfogynak a könnyek és az élet már csak arról szól, hogy megpróbálsz lélegezni. És amikor teleszívtad a tüdődet levegővel, eldöntheted, hogy így maradsz vagy kikászálódsz a saját gödrödből. Sőt azt is eldöntöd: egyedül teszed-e vagy segítséget kérsz. Én anno kértem. És Dr S-sel való közös munkánkkal, a kérdései segítségével lassan elkezdtem megtanulni, megismerni önmagamat.
Nem egy és nem kettő -virtuális és személyes- ismerősöm fordult hozzám ezzel kapcsolatos kérdéseivel. Azért hozzám, mert vagy szemtől szemben ismerik a történetemet, vagy olvasták a blogon és bátornak találtak, amiért nyíltan vállaltam-vállalom ember mivoltomat, a hibáimat, a gyengeségeimet. Nem tudok tanácsot adni, csak a kérdésekre válaszolni a saját aspektusomból. Hiszen ezt a harcot csak egyedül lehet megvívni, még ha egy időre orvosi (baráti, gyógyszeres, spirituális...) segítséget veszünk is igénybe, a mocsár mindenkinek a sajátja, nem egy társadalmi, össznépi esemény, hanem kemény magánügy. Az egyénen múlik, mit kezd a "fekete lyuk-szindrómával", a kemény élethelyzettel. Hogy tanul-e belőle, megtanulja-e a leckét és hogyan dugja ki a fejét az ingoványból, majd lép ki a szilárd talajra.
Számomra óriási plusz energia, engem is feltölt, épít, ha -bármiben- segíthetek másoknak. Mindig szívesen tettem, ezután is így lesz. És most eljött az ideje, hogy magamnak is segítsek. Mert habár sok mindenben jó az irány, van jó néhány dolog, amiben változtatnom kell. Ahhoz, hogy jelenlegi helyzetemben ezt ilyen nyugodtan tudjam szemlélni, kellett az a bizonyos mélység, túl kellett élnem a saját, lehúzó ingoványomat. Gondolok mindazokra, akikről tudom, hogy gondjuk van, és mivel csakis saját magatok tudtok kimászni a gödrötökből, máshogy most nem segíthetek: küldök egy virtuális nagy ölelést.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
