Anyu 13. napja nincs velünk. Ahogy telik az idő, egyre több kép ugrik be az elmúlt pár hónapból, az utolsó néhány hétből, napból. Tegnap este eszembe jutott anyu utolsó ölelése. Talán 3-4 nappal a halála előtt búcsúztam éppen tőle. Már nem tudott mozogni, csak a karját kicsit megemelni, kommunikálni is csak nagyon minimálisan, inkább csak éreztem, mit szeretne. Odahajoltam hozzá, elmondtam, hogy nagyon szeretem. Ekkor megemelte a karját, közelebb hajoltam, a karja alá. Adtam neki egy puszit. Erőtlenül megölelt, adott egy-egy puszit mindkét arcomra, ahogy fordítottam a fejem. Én is adtam neki még egyet, majd belenéztem még a pislákoló szép zöld szemébe és -a szívem akkor is még apróbb darabokra tört- indultam. Ez az utolsó ölelés tegnap este óta nem megy ki a fejemből, újra és újra látom magam előtt.
Ma délután M-val Pécs. A városba érve egyszer csak hopp! beragadt a fék. Megálltunk. Hívtuk Z-t (autószerelő), elmondta, mit tehetünk. (Nem sokat.) Felhívtuk a Mitsubishi szalont is, mivel ott voltunk a közelben: nagyon lassan, többször megállva (visszahűteni a féket) próbáljunk meg eljutni a szalonig. Odaértünk. Meg is nézték: haza tudunk jönni vele, csak ne húzzuk be a kéziféket. Nem is haza jöttünk, hanem Z-hoz, ott maradt a kis kocsi, mi pedig hazagyalogoltunk.
Szerencse: hétköznap voltunk, Z. rögtön felvette a telefont, a szalon közelében történt, odaértünk, fogadtak, egy órán belül megvoltunk, megúszuk 3000 Ft-ból, haza tudtunk jönni, Z. elvállalta a javítást, amire gyalogolnunk kellett, már nem szakadt az eső. És hazafelé a pályán még szivárványt is láttunk. (Jel? Anyu-ölelés?)
(A sztori másik felét a szivárvánnyal a húgom írta: https://cukorbetegsarok.blogspot.com/2024/01/dupla-szivarvany-hinned-kell-abban-ami.html)
