Ma ebéd Belvárdgyulán, úton Pécs felé.
Temető, aztán Frei.
Árkád, ahol nem kaptam a húgomnak libás szalvétát. És ahol egyre inkább idegenül érzem magam. Minden mű, minden műanyag, szinte csak felesleges dolgok a sok felesleges boltban, butikban, egyik márka olyan, mint a másik, az árak közt van "csak" iszonyú különbség, de szinte mindegyik médincsájná vagy médinbanglades... Még a mosdóban is üvölt a zene, sehol egy kis nyugalom, egy kis levegő, csak az egymás mellett és egymással szemben hömpölygő tömeg...
Holnap anyuékhoz utazom, jönnek a húgomék is Pestről. Mint több éve már, idén is elfurikázok mindenkit a temetőkbe.
Imádom a húgom gyerekeit. Okosak, értelmesek, talpraesettek. Amikor kicsik voltak, igyekeztem annyit velük lenni, amennyit csak lehetett. Legszívesebben most is felkapnám mindkettőt, az ölembe ültetném, babusgatnám, puszilgatnám őket, mesét olvasnék, megtörölném az orrukat. Csakhogy M. már lassan 18, majd' két méter, P. is lassan 13 és olyan magas, mint én... De még mindig nagyon szeretek velük, a közelükben lenni. A mai napig sokat beszélgetünk, ha találkozunk, de lassan alakulgat a kis saját életük, leginkább már csak figyelem őket, a kis felnőttet, aki bennük lakozik.
Nem gondolkodtam mindig így. Nagyon sokáig fel sem fogtam, mit jelent az, hogy most, így, ebben a formában itt vagyok, egyértelműnek vettem, hogy velem, körülöttem vannak a szeretteim.
Apu nagyon korán halt meg. Azon a napon (lassan 18 éve már) indult el bennem valami. Az a nap terelt afelé, hogy felfogjam: az élet MOST van, egyáltalán nem biztos a holnap, és ha valaki meghal, soha többé nem tudom már tőle megkérdezni, nem tudom elmondani, mert ezen a Földön nincs tovább.
Sok szerettem meghalt azóta, sőt ápolóként ketten a kezeim között mentek tovább egy másik világba. És nem tudhatjuk, nekünk mennyi időt szánt a sors. Ez nem szomorú, mert itt ilyen a létezés: itt lehetsz, aztán egyszer csak menned kell. De amíg itt vagyok, szeretnék minőségi időt tölteni azokkal, akik fontosak. Csak amíg itt vagyok, tudom meghallgatni, megkérdezni, elmondani, átölelni.
Ma a temetőben fotóztam a kis angyalt. Temetőben, ahova majd egyszer mi is kerülünk. Nekem a Mindenszentek, a Halottak napja régóta nem azt jelenti, hogy drága, hatalmas koszorút meg mécsest viszek a sírra. Mert ezek a halottak a szeretteim, az ismerőseim, akikről nem csak ezen a két napon emlékezem meg, akik máskor is szóba kerülnek, akikre gyakran gondolok, akik a szívemben élnek. Mert szerettem, kedveltem őket. Nekem ez valahol egy szeretet-ünnep, olyan, mint egy születésnap. Ami valahol az is, hiszen ők az angyalkák alatt a földi létből valami másik (lét)formába kerültek már. És tanítás-ünnep is: addig kell élni, addig kell szeretni, amíg ez a földi lét lehetővé teszi. Mikor van ez? Tűnjék bármilyen elcsépeltnek ez a rövidke szó: most.
