Lassan két hét telt el az a bizonyos szombat, a bizonyos Szent Iván nap óta. Amit azóta eddig átéltem, az bizonyos szempontból a poklok pokla. Szombaton az üzenet C-től, hogy a megérzéseim tökéletesek. Hogy mindez egy éve kezdődött. "Alvás" a nappaliban, a földön. Vasárnap a holmim összepakolása, átcuccolása egy kölcsön tárolóba, közben összecsomagolás a kinti két osztrák hétre. "Alvás" egy parkolóban, a kocsimban. Hétfőn hajnalban utazás ki a munkahelyemre. Majd delíriumban töltött napok itt kint. Álmatlan nappalok és éjszakák. Csak a kín, a kétségbeesés, a harc önmagammal, az elmémmel, a kérdésekkel, a nem létező válaszokkal. Az iszonytató szívdobogás, a zubogó gondolatok. A könnyek, majd az órákon át tartó keserves zokogás. Szinte étel nélkül, teljesen legyengülve két napja már "csak" álmatlanul telnek az éjszakák. Fekszem az ágyban, nyitva a szemem és csak bámulok ki a fejemből. Jönnek a képek, a kérdések, a gondolatok, de elhessegetem őket. El-elpityeredem, de legtöbbször már ahhoz sincs erőm.
Tegnap előtt hajnali egyig tettem ugyanezt. Aztán nagyon nehezen félretettem mindent, és csak az motoszkált a fejemben, hogy nem hagyhatom, hogy így maradjon. Hogy nem szabad, hogy így legyen. Hogy most aztán tényleg itt az ideje, hogy magamra gondoljak. Hogy azt tegyem, ami jó nekem, ami NEKEM jó. Felkeltem hát, és megtettem, amit már napok óta nem: beálltam a zuhany alá és hagytam, hogy zuhogjon rám a forró víz. Álltam ott és a fejem búbjától a talpamig csak a vizet akartam érezni, ahogy megállíthatatlanul végigfolyik rajtam. Becsuktam a szemem és csak a vízre koncentráltam. Nagyon sokáig. Majd megmostam a hajam, megszárítottam, kiegyenesítettem a hajvasalóval. Rendet raktam magam körül, tiszta hálóruhát húztam és visszafeküdtem. Nemcsak kívül, de belül is kicsit "megtisztultam".
Gondolatban elővettem egy tiszta papírlapot, lelki kezeimmel megfogtam egy ceruzát és elkezdtem jegyzetelni, mik azok a dolgok, amik JELENLEG a legfontosabbak, mellé pedig odaírtam, hogyan tudnám mindezt megvalósítani. Semmi lacafaca, semmi agyalás, csak tények. És prioritást állítottam fel. Első helyre került: szállást kell szereznem az otthoni két hétre. Megvolt a hogyan is. Viszont tudtam, hogy legalább egy-két órát aludnom kell előtte.
Sokan szidják az internetet és a mobiltelefont, én állíthatom: vannak helyzetek, amikor életmentő lehet. Tegnap reggel, amikor felkeltem, első dolgom volt, hogy bekapcsoltam a számítógépet. És üzenetet írtam mindenkinek, akit csak ismerek Mohácson. Azoknak is, akikkel csupán köszönő viszonyban vagyok, azoknak is, akiket csak látásból ismerek: mindenkit megkerestem, akit csak megtaláltam a Facebookon. Sőt azoknak is üzentem, akik ugyan nem mohácsiak, de lehetnek ottani ismerőseik. És láss csodát: nagyon sokan visszajeleztek. Szinte mindenki, akinek írtam. Olyanok is, akikkel eddig még soha egy szót sem váltottam. Sűrű munkanapom volt, este kerültem internet közelbe, és rengeteg üzenet várt. Szent Iván éjjele óta mindig is éreztem, hogy amellett, hogy iszonyatos dolog történt velem, a Mindenség mellettem van, jóságos és segítőkész. Csupán meg kellett szólítanom, pontosan tudnom kellett, mit akarok, és a kérésem már meghallgatásra is talált.
Ma reggelre elárasztottak az üzenetek. Szinte egész Mohács nekem keres albérletet. És hogy mennyire mellettem áll az Univerzum, nagyon jól észrevehető: ma E. megreggeliztetése, gyógyszerezése után kiment a kertbe, és gyakorlatilag szabad volt az egész délelőttöm. Jó: ránéztem öt percenként E-re, de közben tudtam intézni a dolgaimat. Sok telefonszámot kaptam, mindegyiket felhívtam, és gyakorlatilag kaptam egy "vészhelyzetes" szállás lehetőséget is, Mohácson, amit el is fogok fogadni, ha nem sikerül ez a három-négy nap alatt albérletet találnom.
Hogy miért olyan fontos Mohács? Csodaszép város. Egészen különleges a fekvése, a stílusa. maga a Zöld Város a rengeteg hatalmás fával, a parkokkal, a beültetett virágládákkal. Tiszta. Keresztül-kasul behálózza bicikli út. Ott van a Duna. A komp. A piac, amit egyszerűen imádok. Közel van a határ, simán át lehet ruccanni Horvátországba. Fejlődő város, nincs olyan hónap, hogy ne újítanának, javítanának valamit. És eddig is csíptem a mohácsiakat, de most már tudom, ez később sem lesz másképp. Hát többek között ezért szeretnék még ott maradni.
Hálás vagyok mindenkinek, aki megpróbál segíteni. És tudom, hogy lesz szállásom az otthoni két hétre, és ez nagyon-nagyon sokat jelent most. Hiszen ha egy "talpalattnyi föld" is csupán, mégis csak valamilyen fajta biztonság. Ha ennyire sok segítséggel sem találok Mohácson albérletet, akkor biztos leszek benne, hogy a sorsnak valahol máshol vannak tervei velem. Mert az élet így vagy úgy, de megy tovább.
