Fáradt vagyok. Csodálattal nézek fel minden ápolóra, minden anyára, akik fáradhatatlanul mosnak, főznek, takarítanak, megértenek, mosolyognak, nyugtatgatnak és egy szavuk sincs. Nekem itt az a szerencsém, hogy két hét után felteszem a kezem és két hetet "pihenhetek" otthon. Nagyon nehéz egy nem demens betegnél is, de elbutulttal... Hú! Mindezt sokszor több napon keresztül folyamatosan, amikor nem jön senki a családból, hogy felváltson és kivehessem a pihenőmet. Pedig itt lehetőség van arra is, hogy helyettest kerítsenek erre a napi két órára, kisegítő vagy szakképzett ember is jönne, csak ugye ezt egyeztetni kell, aztán meg fizetni... És többe kerül, mint az én napidíjam (megjegyzem: azért kemény támogatást kapnak a 24 órás ellátásban lévő demensek családtagjai (is) a TB-től havi szinten).
Fáradt vagyok. A két hét -nekem- rengeteg egy demens beteggel. Fogalmam nincs, honnan van ennyi türelmem, honnan merítem az erőt minden egyes nehéz nap, nehéz óra (órák) után az újabb mosolyhoz, a nyugodt hangnemhez. Talán mert tudom: másnak itt semmi de semmi értelme.
Fáradt vagyok. Iszonyatosan sok itt a házimunka. Hatalmas a ház, napi szintű az ágynemű -és egyéb- mosás, minden fehér vagy világos, ha egész nap csak felmosnék, akkor is koszosnak látszana. Ha felvennének egy bejárónőt napi 4-5 órában, még akkor is akadna munkám bőven. És ugye egyáltalán nem mellesleg itt van A., aki folyamatos figyelmet igényel. (És én ugye elvileg ezért lennék itt.)
Fáradt vagyok. A fizikai fáradtságot két nap alatt kipihenem, most sikerült sokat aludnom is éjjelente, erre is elég lesz otthon 2-3 nap, de az idegi fáradtság az roppant kimerítő. Tudom: lesz otthon két hetem. (Amikor legszívesebben nem főznék, nem mosnék, nem takarítanék, csak kényeztetném magam egy wellness hotelben... Álom-álom...)
Egy nap van vissza, a mai. Holnap ilyenkor már a csomagom ki lesz készítve a kapuba és délelőtt megjön értem a kisbusz.
