A repülés és én valahogy mindig egyek voltunk. Imádtam nézni a gépeket, még régen voltam a reptéren a húgom gyerekeivel, nézni a fel- és leszálló gépmadarakat; mindig is érdekeltek a vadászgépek, az űrrepülés. És mindig is nagy vágyam volt: kipróbálni, milyen egy repülőben, milyen azon utazni. Negyvenegy évet vártam ugyan rá, de a dolog megtalált. Az új munkahelyemre repülőjegyet fizetett a család.
Most itthon vagyok. Ülök a gép előtt, a képeket már feltöltöttem és mg mindig hangosan zakatol a szívem a boldogságos repülés után. Hatalmas élmény volt másodszor is, hasonló, de mégis más, mint az első, amikor kiutaztam dolgozni.
Reggel fél kilenckor jött értem L. (a néni, akit ápolok) idősebbik fia és vitt a reptérre. Már ez a fél óra is érdekes volt: Németországban szálltam be az autóba, majd átmentünk a francia határon, ami 7 km-re van, Franciaországban tettük meg a maradék utat az autópályán Baselig. Mivel életemben először repültem erről a reptérről, S. (a néni fia) bejött velem és együtt kerestük meg a csomagleadásos részt, ott elbúcsúztunk, ő hazament, én meg tovább.
A reptér svájci részén kellett becsekkolnom. Az ellenőrzés más volt mint a kiutazáskor Budapesten. Tálcára kellett rakni ugyanúgy mindent, a laptopot, telefont külön tálcára, cipőt levenni, fémdetektoron átmenni, de itt nem kellett a kabátzsebeket kiüríteni. Nekem ez jó volt, mert két hatalmas zsebem van, mindkettőt jól teletömtem (2 szendvics, ajakír -külön bezacskózva, mert így kell-, kulcs, zsepi, repjegy és személyi, szemüvegtörlő...). Iszonyat közvetlenek és kedvesek voltak az itt dolgozók. És a német nyelvvel maximálisan elboldogultam. Segítséggel megkerestem, hol kell várakoznom a gép indulásáig -és előtte az utolsó ellenőrzésig. Aztán csavarogtam, megnéztem mindent, időm volt még bőven, néztem a repülőket.
Volt kávézó is. És most nem voltam kicsinyes, nem voltam zsugori, nem voltam spórolós: megkívántam egy kávét, és meg is vettem, életem eddigi legdrágább, de egyben az egyik legfinomabb kávéját. Ja, és a visszajárót odaadtam borravalónak.
Nem voltam egyedül. Velem volt Kungfu Panda, becenevén Kungfu, családunk kedvenc világutazója. Együtt kávéztunk.
Meglehetősen gyűrött és fáradt voltam, de tele várakozással, alig győztem nyugton maradni a gép indulásáig.
Jó pár ülőhelyet kipróbáltam, mindenhova bekukkantottam, néztem az embereket, hallgattam azt a rengeteg féle nyelvet, amiken beszéltek.
Aztán eljött az utolsó ellenőrzés ideje. Majd a sorban állás. Közben is néztem a gépeket, ez itt az enyém.
Végre kimehettünk, fel a lépcsőn, be a gépbe.
Ablak mellett ültem, de már a felszállás előtt sem bírtam magammal, nézelődtem, beszélgettem, fotóztam.
És egy pillanatra a pilótafülkébe is beláttam!
Amíg kigurultunk a kifutópályára, a stewardes-ek megtartották a biztonsági bemutatót. Tudtam, hogy nem lesz gond, de azért nem árt tudni, mi hogyan működik.
Gurultunk, gurultunk, majd hirtelen nőtt a sebesség, suhanni látszott a táj, igyekeztem nem túl hangosan kurjongatni örömömben, mert hogy bizony nagyon élvezem a felszállást!
A kanyarodás a levegőben a másik dolog, ami egyszerűen csuhajgatásra késztet. Simán el bírnám viselni, ha az út legalább felét ide-oda kanyarodva tennénk meg.
És közben emelkedtünk, egyre magasabbra. Először térképnek látszódott a város...
... aztán átrepültünk a felhőrétegen...
... majd a felhők fölé...
... ahol bebizonyosodik a tény, miszerint a felhők felett mindig kék az ég.
És én csak ültem, örömködtem, ujjongtam, fotóztam.
A kiutazáskor semmit nem láttam, köd volt lent. De most! Szép, viszonylag tiszta idő, és egyszer csak feltűnt a havas Alpok!
Miközben a szomszéd bácsi kifosztotta a szervízkocsit, megettem a két szendvicsemet, és közben nem győztem csodálni a hegyeket. Még sosem láttam élőben egy hegyvonulatot tízezer méter magasból!
A napos-kék eges magasságból elkezdtünk ereszkedni. Ilyenkor kicsit előredől a gép, lejjebb repül, egy darabig tartja a magasságot, majd újra megy lejjebb.
Át a felhőrétegen. Aztán egyre közelebb a földhöz.
A következő kép nem homályos: ilyen, amikor a párában repül a gép.
Aztán egyszer csak leérnek a kerekek és a repülő begurul a terminálhoz.
Csodásan puhán landoltunk odafelé is és ma is. Nekem a vigyor ott ragadt az arcomon. Szerencsére a mellettem ülő hölgy kedvesen megmutatta, merre találom majd a csomagomat, onnan meg figyeltem a többieket, merre mennek.
A transzfert a reptérről haza már a kiutazásom előtt megrendeltem. Jött is a sofőr, ráadásul ugyanaz, akivel 7-én utaztam. Meg is ismert, én is őt. Az isztambuli gépről voltak még utasok, őket összeszedtük és már indultunk is haza. Csak Pakson álltunk meg. Ott meg összefutottam H-kel, a bécsi asszonyokat hozta haza (ő az, akivel anno utaztam ki Bécsbe, majd fél úttól haza is). Ott is ittam egy kávét, az is meglepően finom volt.
Ahányszor láttam valakit a bőröndjén ilyen szalaggal, tudtam, hogy repülőtérről jön és mindig sóhajtottam egyet: egyszer majd én is... És az "egyszer majd" már kettő, két repülés három hét alatt. Ez a világ egyik legszebb papírdarabja. Számomra kincs. Nem vagyok túl nagy gyűjtögető, de ezt egy darabig még megőrzöm. A repülés élményét pedig addig őrzöm izgatott boldogsággal a szívemben, amíg csak a földi életem tart.
Megtalálsz a Facebookon is: Boszorkánykonyha
