Séta anyuval egy csodás, napsütéses délután Hőgyészen.
Gyerekként rengeteget voltam Hőgyészen. Gyakran mentünk ki a keresztig. Évtizedekig a felmenőim gondozták. Nemrég újították fel, igazán szép lett, vakítóan ragyogott a fehérsége a téli napfényben.
Az egykori szőlőskertünk is erre volt, tovább kellett menni kicsit. Hányszor megjártuk ezt az utat! Akkor még keskenyebb volt, vízmosta-sáros, mindkét oldalán sűrű bozótossal benőve. Itt ismertem meg kisgyerekként a csipkebogyót, a kökényt. Ma már vadászni kell ezeket a bokrokat.
És Papi hányszor húzott ki minket (a négy unokát) kiskocsiban a szőlőig! Hatalmas élmény volt mindig. Már régen nem a miénk "A Szőlő", nincs meg a nagy diófa, amire dédöregapám eszkábált szuper messze kilengő hintát. Nincsenek meg a szőlőtőkék, a gyümölcsfák, a lépcsős partra-feljáró ösvény...
A szőlőskert alatti kis horgos is ma tágas, világos.
A régi szőlőbe a felső útról ma jól be lehet látni.
A táj lenyűgözően szép. Az út végén halastó.
A dombtetőről lelátni a főútra is.
Sok a mezőgazdasági út, nagyokat lehet sétálni, túrázni, futni.
Ez pedig anyu szülőháza (a Tátra utcából fotózva, a sárga). 1936-ban épült. Jó látni, hogy szép állapotban van.
A következő képen az őseim, a múltam. Papi, Mami, ükapám, dédanyám, dédapám. És picit jelen is: a ház áll és Mami szerencsére még él.
Milyen érdekes: egy kis sétában benne van a múltam és a fél életem.
