Tegnap írtam arról, hogy van egy hatalmas félelmem, amit -eldöntöttem- ma legyőzök. Mivel már tegnap tudtam, hogy ma tényleg megcsinálom, meglehetős szívdobogással mentem aludni és úgy is ébredtem. Csak arra tudtam gondolni, hogy jesszusom, hát tényleg megcsinálom. A dolog nagy része nem jelentett gondot, csak maga a célba érés. Hogy miről van szó?
Amikor gyerek voltam, volt autónk, természetes volt, hogy azzal megyünk ide-oda. Anyu vezetett általában, és meg kell mondjam: nagyon jól vezetett. Aztán eladtuk az autót, következett egy olyan időszak az életünkben, amit azért kihagytam volna: gyalog, biciklivel, busszal, vonattal mindenhova. Nem is ez a rész volt olyan borzasztó, hanem a gyaloglás a megállóba, a cipekedés, nyáron a hatalmas forróság, télen a dermesztő hideg, sokszor a buszon is. És a várakozások. Időben ott lenni, átszálláskor sokszor órákig várni, esőben, hóban, melegben, fagyban... Már akkor tudtam, hogy lesz majd autóm. Elérhetetlennek tűnt, de aztán megoldottam, és tényleg van autóm, a kis Miss Mitsu, imádom, megbízható, csoda jó (úti) társam.
Mindig szerettem vezetni. Kikapcsol, feltölt, szabadságot ad. És amióta van autóm, nem kellett cipekednem, nyáron mehet a klíma, télen a fűtés, magam szabályozhatom, kényelmes, szóval nagyon jó. Vezetni nagyon szeretek, közlekedni viszont nem. Viszont megoldom, főleg, ha valaki mellettem mitfárerkedve mondja, hogy itt jobbra, itt válts sávot, a következő lámpánál balra...
A húgomék Budapesten élnek. Többször jöttünk fel autóval, volt, hogy én vezettem, de mindig segítséggel. Nem ismerem a fővárost, BKV-val (bocs, már BKK) eljutok bárhova, de a felszínen gondok vannak: nem ismerem az utcákat, a főbb csomópontokat sem. Nem tudom, hol vagyok, hogy onnan északnak vagy délnek kellene tovább mennem, vagy hogy balra-e vagy jobbra... Nekem ez kínai. Ráadásul vannak ilyen dolgok, hogy M0 és M5, brrr, hát az nekem végképp kínai, nagyon idegen tőlem, az a sok lehajtó meg kurfli mindenfelé, kijáratok, egyebek, egyszerűen akkora kavarc a fejemben, hogy azt elmondani nem tudom.
Szóval iszonyatosan (!!!) sokszor szerettem volna kocsival eljönni a húgomékhoz, de ennél az akarásnál hatványozottan nagyobb volt a félelmem, hogy eltévedek és Miskolcon vagy Ljubjanában, vagy ki tudja, hol máshol kötök ki. Már ezerszer láttam magam, ahogy csak megyek, csak nyomom a gázt egy eltévesztett lehajtó után, fogy a táj, fogy az ország, fogy a benzin. És amikor kifogy, én a semmi közepén kiszállok az autóból, ott sírok, amíg van erőm, aztán elájulok és kóbor farkaskutyák nyaldossák az arcomat, hogy aztán szétmarcangoljanak...
De most rengeteg cucc volt, amit busszal nem tudtam volna elhozni. És karácsonykor száraz út, no csapadék. Minden arra játszott, hogy itt egy szuper lehetőség arra, hogy most megcsináljam. Hogy legyőzzem egy irtó nagy félelmemet, hogy végre egyedül feljöjjek Pestre, mert habár ez másnak biztosan smafu, rutin, megszokott, nem feladat, mindennapos, de nekem, vidéki kis boszinak egy hatalmas megpróbáltatás.
Reggel becuccolás a kocsiba, Saci felszerelése (ő a navigáció, életemben először használtam), tankolás, aztán navigáció indítása: cél: Budapest, XVIII. kerület...
Sacira hagyatkoztam. Aki Dunaföldvárnál levitt a Duna-partra... Sebaj, visszakecmeregtem a főútra és száguldottam a cél felé. Útközben ettem egy kis sós-pörkölt mandulát és Dömsödnél álltam meg kis dologra. Aztán ahogy egyre fogytak a Budapestig hátralévő km-ek, úgy izgultam egyre jobban. Mert hamarosan M0, M5, jaaaaj... De közben nyugtattam magam, hogy hamarosan ott vagyok, alig van forgalom, minden rendben lesz, nem tévedek el, simán odaérek. Aztán egyszer csak Saci megszólalt: 400m után hajtson fel az M0 útra. Na, itt már zabszem sem fért volna a hátsómba, elkezdtem parázni. Ha lett volna kamera szerelve az autóba, elég kétségbeesett kiáltásokat hallhatnátok, és gondolom, hogy az arcom sem a megtestesült nyugalmat ábrázolta volna. "Most forduljon balra!" Itt? Balra? Hogyan, ha itt NEM LEHET BALRA HAJTANI??? És társai. Amikor felhajtottam az M5-ösre, megláttam a táblákat, amiknek közük sem volt Budapesthez, csak nyomtam a gázt és kérleltem Sacit, hogy mondjon már valamit, mert én a húgomékhoz akarok menni, nem külföldre! "Kövesse a jobb oldali sávokat!" Követtem. Újabb tábla: Soroksár jobbra. Jujj, Soroksár Pest mellett van, mégis jó helyen vagyok! Aztán megláttam a kijelzőn, hogy közel a Méta utca. Itt már eufóriában voltam: igeeeen, onnan már ismerem az utat! Bekanyarodtam a húgomék háza előtt a parkolóba, hatalmas vigyorral az arcomon, amikor Saci megszólalt: "Elérte a célját!". Hát azt az örömöt kívánom mindenkinek, amit akkor éreztem. Én, teljesen egyedül (na jó, Sacival), autóval feljöttem a húgomékhoz, nagyon jó időt futva, eltévedés nélkül :)))
Hatalmas félelmemet győztem le. Nekem ez nagy megmérettetés volt, de megcsináltam, és nagyon büszke vagyok magamra.
Karácsonyi fények fogadtak. Egy otthon, ahol díszes karácsonyfa áll, a konyhában mézeskalács, a folyosón szépen növő Luca-búza.
Kilátás P. szobájából:
Ilyen már évtizedek óta nem volt, hogy kettesben lehettem a húgommal. A gyerekek az apjuknál, így csak mi ketten, a két testvér. Kaptam saját készítésű képeslapot, ebédet, sütit, diab szaloncukrot, kávét... És csak beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk.
Aztán a húgom ötlete alapján közösen barkácsoltuk vacsorára az ehető hóember családot. Hát nagyon régen fordult velem elő az is, hogy mosolyogtam, de most annyit és úgy nevettünk, hogy folytak a könnyeim.
(Ezt az alátétet kaptam :)
V: keto hóember, sajt golyó, vaj, májas, uborka, paradicsom.
A sajtgolyót a húgom készítette, ő pirítósra kenve ette.
Készül a blog, lassan alvás, holnap jönnek haza a gyerekek és délután irány a déli határszél.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
