Szinte kiváltság, hogy negyvennégy éves vagyok és még él a nagymamám. Mami, akit mindig nagyon szerettem. Ha csak tehetem, meglátogatom, idén lesz kilencven éves, ki tudja, mennyi időt tölthetünk még együtt.
Személyében egy csodás családtagot kaptam a sorstól. Nála töltöttünk szinte minden nyári szünetet, nála gyűlt össze a család vasárnaponként, istenieket sütött és főzött, a ház és a kert mindig gondozott volt, volt hinta, voltak háziállatok, az utcában korunkbéli gyerekek, maga volt a földi paradicsom.
Papival bámulatos párt alkottak. Két csodálatos ember. Azt tanították -sok minden más mellett-, hogy két ember akkor tud egymás mellett sok évtizedet leélni, ha sosem fekszenek le haraggal a szívükben. Papi 15 éve hagyott itt minket, de a lelke bennünk él továbbra is, nincs Mamival való találkozás anélkül, hogy ne beszélnénk Papiról is. Én másoknak is szívesen mesélek Papiról, tényleg nagyszerű ember volt, csodás nagypapa, kemény sorssal és hatalmas humorral megáldva. Szinte mindig viccelődött, és a nevetéstől csak úgy csorogtak a könnyei.
Jómagam anyai részről 100%-ban, apai ágon részben sváb származású vagyok. Valahogy mindig, már gyerekkoromban érdekelt a magyarországi németek története, hagyományai, nagyon szerettem hallgatni nagyszüleim meséit, történeteit a régi időkről, mami sokat énekelt. A téma szeretete felnőttként csak erősödött bennem.
Ma is voltam Maminál. Vittem neki vicces sztorikat svábul. Azonnal lecsapott rá és már ott, ahogy megfogta a papírköteget, álltában elkezdte olvasni. Miután végigolvasta, elmondta nekem majdnem az összeset fejből, jókat kacagtunk közben. Aztán egyszer csak mesélni kezdett: régi, megtörtént, hőgyészi sztorikat svábul. Azonnal meg is kértem: írja le ezeket, hiszen ki tudja, mennyi időnk van még együtt, a régi dolgokat pedig az ő generációján kívül már senki nem tudja. És nagyon fogy ez a korosztály. Régen nevettem ennyit, mint ezeken a történeteken. Igazán szép színfoltjai lesznek a könyvem második részének. :)
