2014.12.21., vasárnap, Ausztria
Amikor idáig elérek, hogy begépelem: Ausztria 14/14., az már egy eléggé negatív állapot. Tizennégy napig egyfolytában dolgozni, pihenő nélkül, éjjel-nappal készenlétben, összezárva egy idős, beteg emberrel, az ő napirendje szerint élni, enni (...) nem egyszerű dolog. Ráadásul a mostani két hétben még délutáni pihenőm sem nagyon volt, ami pedig csak azt jelenti, hogy feljöhetek a szobámba. Friss levegőn a két hét alatt kb egyetlen egy órát voltam összesen. És két hétig bömböl lent a zene (persze E. választ, mindig), és az ápolás mellett az ember házvezetőnő, szakács, takarítónő, pincér, kertész, utcaseprő, kukás, pszichológus (...) is egyben. A második hét végére az idegeim már teljesen szétcincálódnak, már ezerszer újra meghallgattam a száz éves sztorikat, négy-öt CD-t minimum napi öt-hat órában, beengedtem, kiszolgáltam a vendégeket, bájcsevegtem (...), segítettem, felvettem, letettem, odébb vittem, áthoztam, leraktam, kivettem, visszatettem... Hulla vagyok.
R: kolbászos rántotta
Ajándék S-től:
Ajándék G-től:
E. adventi koszorúja, ma már négy égő gyertyával:
E: tonhal saláta:
V: zöldséges pulyka, saláta:
2014.12.22., Ausztria
Mesés napfelkelte után útra készen:
Ugyanaz a nap, este, Magyarország
Mohácsra érve ez fogadott minket:
És vérvörösen izzott minden, ameddig csak a szem ellátott, élt, lüktetett, fantasztikusan szép volt, végtelen, időtlen, mindent elsöprő, határtalan.
Később:
Akkor hát megint nekiveselkedem annak, ami hetek óta nem megy. Hogy írjak magamról. Nektek, akik olyan sokan kérdeztek felőlem, akik kéritek, írjam le, hogy vagyok, mert érdekel titeket, és már nagyon régen volt ilyen bejegyzés a blogon. Nekiállok újra, de most nem úgy, mint eddig. Eddig is megpróbáltam írni magamról, de ha kész volt egy mondat, kitöröltem. Ha készen volt három sor, nem tetszett, kijelölés, enter. Volt, nincs.
Aki anno másfél éve elkezdte írni ezt a blogot, az a nő már nincs. Vagy csak részben. Szétszedtek, szétestem, és még mindig csak bekötött szemmel, térden csúszva, kétségbeesetten keresem saját puzzle-m darabjait. Az elején még kiabáltam is közben, de mostanra már elfáradtam és csendben vagyok. Szomorúan, de leginkább kétségek között szemlélem a körülöttem lévő világot. Nem értem, mit keresek itt, miért történnek dolgok, s hogy más dolgok miért nem. Nem tudom, hogy amit eddig jónak gondoltam, igaz-e, hogy amit ezidáig átéltem, valós-e, hogy igaz-e, amit eddig tudtam, jó-e, amit eddig tettem.
Úgy érzem: az idegvégződéseim a testemen kívülre érnek, így magamat sem tudom elviselni, másokat is irtó nehezen, szinte szó szerint fájnak még a hangok is.
Képes vagyok bármikor, bármilyen helyzetben, bárhol elsírni magam. És már nem is nagyon zavar, ha ezt bárki észreveszi (csak meg ne kérdezze, mi a baj, mert ahhoz sok energia kellene, hogy kinyissam a számat és akár valami egyszerűt is válaszoljak).
Nagyon fáradt vagyok. Elsősorban lelkileg. Nincs energiám a bloghoz, magamhoz, másokhoz. Még valami tartalék lélek-generátorom működik, mert képes vagyok ellátni a munkámat (igaz, hogy sokszor hibázom), ha nagyon muszáj, képes vagyok emberekkel kommunikálni, de például az üzeneteim 90 %-át hosszú hetek óta képtelen vagyok elolvasni. A válasz még úgy se megy.
Próbálom magam ép elméjűnek tartani,de sokszor kételkedem abban, hogy ez így van.
Ha az Univerzum tényleg a rezgéseink alapján alakítja az életünket, akkor most nagyon nagy bajban vagyok...
Úgy érzem magam, mint akit kitettek egy másik galaxisban egy sivatag közepére. Látom magam, ahogy fekszem a porban. Felemelem a fejemet, körös-körül a végtelen semmi. Tudom, hogy valamerre el kell induljak, mert üres a kulacsom is és perzsel a hőség. De közben azt is érzem: megfagyok. Tudom, hogy az első lépés a legnehezebb. De azt is tudom: ha ezt megteszem, a többi már jönni fog magától. Csak azt nem tudom, mi legyen ez az első lépés, mekkorát, merre, hogyan. A húgom szerint nincs rossz döntés. Viszont dönteni kell.
A buszon a kollegáim a karácsonyról (is) beszélgettek. Ki mit főz, mennyi sütemény lesz és milyen, ki hol lesz, kivel ünnepel. Én már régebben eldöntöttem, hogy az idén nem lesz karácsonyom. Nincs adventi koszorúm, nem lesz karácsonyfám, nincsenek izzók, nem ajándékozok, nem akarok karácsonyi vacsorát, nem akarok főzni, készülni... Idén nem megy. Képtelen vagyok rá. Jó volna látni a rokonaimat, a barátokat, de kétlem, hogy lenne erőm "viselkedni". És semmiképp nem szeretném senki ünnepét elrontani.
Fáradt vagyok. És igazán másra nem vágyom, mint napokig, hosszú napokig csak aludni, aludni, aludni...
Még perzsel a nap, a kulacsom üres, de már a kezembe fogom. És mindenfelé kémlelek. Mert meg kell tenni az első, lépést, valamerre el kell indulni. Már térdelek. Felemelem a jobb lábam és a talpamat leteszem a talajra. A levegő éget. A kulacsban nincs víz. Rátámaszkodom a jobb térdemre, hogy felhúzzam magam állásba. Hogy aztán megtegyem. Azt a bizonyos első lépést.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha
Amikor idáig elérek, hogy begépelem: Ausztria 14/14., az már egy eléggé negatív állapot. Tizennégy napig egyfolytában dolgozni, pihenő nélkül, éjjel-nappal készenlétben, összezárva egy idős, beteg emberrel, az ő napirendje szerint élni, enni (...) nem egyszerű dolog. Ráadásul a mostani két hétben még délutáni pihenőm sem nagyon volt, ami pedig csak azt jelenti, hogy feljöhetek a szobámba. Friss levegőn a két hét alatt kb egyetlen egy órát voltam összesen. És két hétig bömböl lent a zene (persze E. választ, mindig), és az ápolás mellett az ember házvezetőnő, szakács, takarítónő, pincér, kertész, utcaseprő, kukás, pszichológus (...) is egyben. A második hét végére az idegeim már teljesen szétcincálódnak, már ezerszer újra meghallgattam a száz éves sztorikat, négy-öt CD-t minimum napi öt-hat órában, beengedtem, kiszolgáltam a vendégeket, bájcsevegtem (...), segítettem, felvettem, letettem, odébb vittem, áthoztam, leraktam, kivettem, visszatettem... Hulla vagyok.
R: kolbászos rántotta
Ajándék S-től:
Ajándék G-től:
E. adventi koszorúja, ma már négy égő gyertyával:
E: tonhal saláta:
V: zöldséges pulyka, saláta:
2014.12.22., Ausztria
Mesés napfelkelte után útra készen:
Ugyanaz a nap, este, Magyarország
R: még Knittelfeldben rántotta (3 tojás, 3 szelet sonka, 1 ek sertészsír, sajt)
Aztán jöhetett a hazaút.
Kint minusz öt fok volt. Fagyott minden. A nap vakítóan sütött, de nem volt ereje ahhoz, hogy átmelegítsen. A havas hegyek szikráztak a napsütésben. Fogalmam nincs, miért van ez, hogy világ életemben imádtam a hegyeket. A havat. A téli tájat. Ahol hegyek vannak, zöld, víz (folyó, patak, tó...), ott jól érzem magam.
A Zierbitz. Ezt látom kint a teraszomról.
Ez a hatszáz kilométernyi hazaút már nagyon ismerős. Két éve megyek ki rajta két hetente és jövök haza két hetente. Ugyanaz az útvonal, ugyanazok a hegyek, most már ugyanazok az útitársak is.
E: a buszon, 2 óra tájban csokikrém, majd kis darab kolbász.
Ma nagyon jó időt futottunk, hamar a határra értünk, aztán gyorsan haladtuk dél felé. Tél van, a naplemente ilyenkor az úthoz tartozik.
Már a bátaszéki első alagút végén látszott, hogy valami csoda vár.
És igen: a naplemente. Életemben nem láttam még ennyi vöröset, narancsot, ahogy befesti a teljes égboltot, majd megszíneződik egy kis sötét lilával, feketével, és végtelen színekbe öltözteti a tájat.
Mohácsra érve ez fogadott minket:
És vérvörösen izzott minden, ameddig csak a szem ellátott, élt, lüktetett, fantasztikusan szép volt, végtelen, időtlen, mindent elsöprő, határtalan.
Később:
Akkor hát megint nekiveselkedem annak, ami hetek óta nem megy. Hogy írjak magamról. Nektek, akik olyan sokan kérdeztek felőlem, akik kéritek, írjam le, hogy vagyok, mert érdekel titeket, és már nagyon régen volt ilyen bejegyzés a blogon. Nekiállok újra, de most nem úgy, mint eddig. Eddig is megpróbáltam írni magamról, de ha kész volt egy mondat, kitöröltem. Ha készen volt három sor, nem tetszett, kijelölés, enter. Volt, nincs.
Aki anno másfél éve elkezdte írni ezt a blogot, az a nő már nincs. Vagy csak részben. Szétszedtek, szétestem, és még mindig csak bekötött szemmel, térden csúszva, kétségbeesetten keresem saját puzzle-m darabjait. Az elején még kiabáltam is közben, de mostanra már elfáradtam és csendben vagyok. Szomorúan, de leginkább kétségek között szemlélem a körülöttem lévő világot. Nem értem, mit keresek itt, miért történnek dolgok, s hogy más dolgok miért nem. Nem tudom, hogy amit eddig jónak gondoltam, igaz-e, hogy amit ezidáig átéltem, valós-e, hogy igaz-e, amit eddig tudtam, jó-e, amit eddig tettem.
Úgy érzem: az idegvégződéseim a testemen kívülre érnek, így magamat sem tudom elviselni, másokat is irtó nehezen, szinte szó szerint fájnak még a hangok is.
Képes vagyok bármikor, bármilyen helyzetben, bárhol elsírni magam. És már nem is nagyon zavar, ha ezt bárki észreveszi (csak meg ne kérdezze, mi a baj, mert ahhoz sok energia kellene, hogy kinyissam a számat és akár valami egyszerűt is válaszoljak).
Nagyon fáradt vagyok. Elsősorban lelkileg. Nincs energiám a bloghoz, magamhoz, másokhoz. Még valami tartalék lélek-generátorom működik, mert képes vagyok ellátni a munkámat (igaz, hogy sokszor hibázom), ha nagyon muszáj, képes vagyok emberekkel kommunikálni, de például az üzeneteim 90 %-át hosszú hetek óta képtelen vagyok elolvasni. A válasz még úgy se megy.
Próbálom magam ép elméjűnek tartani,de sokszor kételkedem abban, hogy ez így van.
Ha az Univerzum tényleg a rezgéseink alapján alakítja az életünket, akkor most nagyon nagy bajban vagyok...
Úgy érzem magam, mint akit kitettek egy másik galaxisban egy sivatag közepére. Látom magam, ahogy fekszem a porban. Felemelem a fejemet, körös-körül a végtelen semmi. Tudom, hogy valamerre el kell induljak, mert üres a kulacsom is és perzsel a hőség. De közben azt is érzem: megfagyok. Tudom, hogy az első lépés a legnehezebb. De azt is tudom: ha ezt megteszem, a többi már jönni fog magától. Csak azt nem tudom, mi legyen ez az első lépés, mekkorát, merre, hogyan. A húgom szerint nincs rossz döntés. Viszont dönteni kell.
A buszon a kollegáim a karácsonyról (is) beszélgettek. Ki mit főz, mennyi sütemény lesz és milyen, ki hol lesz, kivel ünnepel. Én már régebben eldöntöttem, hogy az idén nem lesz karácsonyom. Nincs adventi koszorúm, nem lesz karácsonyfám, nincsenek izzók, nem ajándékozok, nem akarok karácsonyi vacsorát, nem akarok főzni, készülni... Idén nem megy. Képtelen vagyok rá. Jó volna látni a rokonaimat, a barátokat, de kétlem, hogy lenne erőm "viselkedni". És semmiképp nem szeretném senki ünnepét elrontani.
Fáradt vagyok. És igazán másra nem vágyom, mint napokig, hosszú napokig csak aludni, aludni, aludni...
Még perzsel a nap, a kulacsom üres, de már a kezembe fogom. És mindenfelé kémlelek. Mert meg kell tenni az első, lépést, valamerre el kell indulni. Már térdelek. Felemelem a jobb lábam és a talpamat leteszem a talajra. A levegő éget. A kulacsban nincs víz. Rátámaszkodom a jobb térdemre, hogy felhúzzam magam állásba. Hogy aztán megtegyem. Azt a bizonyos első lépést.
Facebook oldal: Boszorkánykonyha