Buli

 

E. 50. szülinapja. Kedves ismerősök, jó hangulat, mennyei ételek.

Megspékelve egy hatalmas felhőszakadással.

Éjfélkor mentünk a szállásra. 

Reggeli...

... aztán haza P-vel és I-vel.

És olyan álmos vagyok egész nap, mint aki idén még nem aludt...

Bűnelkövető lettem...

 A családban zajlik az élet. Azért volt már talán két nyugodtabb napom is. Sokat jövök-megyek, sokat vezetek, sokat pakolok, folyamatosan fáradt vagyok és nehéz a lelki teher, de igyekszem okosban megoldani (a szív helyett az eszemmel). A stressz belőlem nem azt hozza ki, hogy nem tudok enni, hanem hogy folyamatosan ennék. Elsősorban édeset, finomat. Sokszor úgy érzem, fel tudnék falni egy boltot, aztán 1.: mégsem teszem, 2.: ha szeretnék is léleknyugtatóan zabálni, nem megy, és ez így van jól.

Mamikám nem érzi magát az otthonban, drága szívemnek fogalma nincs róla, hol van, miért, ő csak társalog a saját világának az embereivel, kihallgatásra megy, rendőröket vár, minden este tűzzel harcol...

A vérnyomásos a szokásos, vagy még alacsonyabb. 

Sokat vagyok A-nál.

Ma M-val Siófok. Egy sima kis fürdőzés. Csodaszép a Balaton, a víz szabályosan meleg volt, az ég gyönyörű kék.

Csak félárnyékban napoztam.

Amióta "megbolondult" a világunk, ha nagy ritkán van rá lehetőség, nem számolok, csinálom. Így ma, ha már ott voltunk, óriáskerekeztünk egyet. Fan-tasz-ti-kus képeket lőttem, ebből néhány.

Konkrétan egy jó kép sem lett, de nem az a lényeg, hanem az élmény.

Élmény... Leginkább "dinamikusan" vezetek (ismert útvonalon). Mohácstól Siófok nem két perc, a "kollegák" nagy része pedig ma is 60-70-80-nal tötymörgött a főúton, A városokról nem is beszélek, Tamásin például sikerült 2. sebességfokozatban végigcammogni...) Kéty előtt a két sávoson 80-nál belefékezgetett előttem egy autós. Ott éppen nem volt forgalom, szabad minden sáv, simán belátható útszakasz, mentem, ahogy szoktam, megelőztem. Még a másik autó mellett voltam, amikor megláttam a rendőrautót. Az előzés után pedig láttam a tükörből, hogy bekapcsolta a villogót és utánam ered. Olyan izgi volt, még sosem jött így utánam rendőrautó! Jó hecc lett volna, ha lesz egy kis üldözés, de majdnem 50 vagyok, meg várt a Balcsi, így nem üldöztettem magam, hanem önszántamból megálltam. Záróvonal átlépésért kaptam egy tízezres helyszíni bírság csekket és két büntető pontot. Igazság szerint kész csoda, hogy amióta vezetek, ez volt az első alkalom, hogy "elkaptak", és mákom volt, hogy nem volt a jardautóban trafi. 😇 (Anyunak és a húgomnak megírtam Siófokról, hogy bűnelkövető lettem. Anyu egyből azt kérdezte: Na, mi van, Niki Lauda?)

Hazafelé még anyuhoz is beugrottunk tíz percre.

Tervben van még néhány élmény a nyárra. Nagyon kellenek ezek, jó egy kis időre kikapcsol(ód)ni a mostani mindennapok saját-családi-magyar-világi őrületéből.

Látogatás

Ma elmentünk meglátogatni mamit. Nyugodt volt, lehetett vele "beszélgetni", de már a szerdaihoz képest is szűkült befelé a saját világába. Van kedvenc nővérkéje (szerinte doktornő) is. Nem eszik, nem iszik (mert a -fejében létező) doktor úr jön hétfőn hajnali négykor vizsgálatra, ami előtt nem szabad enni. És puszit se kaphat, simogatást sem. 

Nehéz őt "elveszíteni", de jó helyen van megítélésem szerint és a helyzethez képest jól van.

Anyunak tegnap éjjel végre sikerült aludnia pár órát "beájulósan". 

Irtóztatóan meleg nap volt (anyuéknál bent 33 fok).

Itthon albérlőink vannak a speizban. Nem, nem az oroszok. Holnap molytalanítás...

Mami

Ha valaki ismer(t) tüneményes, kedves, halk szavú, gondoskodó, szeretetteljes, barátságos, család- és vendégszerető, főzni, szabni, varrni, horgolni, kötni tudó, rendszerető (...) embert, az tudja, milyen volt a nagymamám. Szinte mindent meg tudtam vele beszélni, ő volt az, aki először befestette a hajamat, aki több mint 300 német népdalt énekelt fel nekem anno, amikor a könyvemet írtam, akkor még videóra, aki kente-vágta az egyházi ünnepeket, a népszokásokat, aki mindent tudott a svábságról, amiről rengeteget beszélgettünk is. Februárban lett kovidos, akkor kezdődött, hogy nem volt mindig tiszta, a tekintetén is látszott. Kis időre elmúlt ez a dolog, aztán márciusban kezdett olyan hangokat hallani (először csak zenét, beszélgetést), amit más nem. Majd szép lassan már különböző emberek jöttek (az ő fejében), akikkel beszélgetett, akiket hívott a házba. Egyre többen lettek, egyre inkább beszőtték mami mindennapjait. Egyre nőtt a negatív történések száma. Júniusban már szinte teljesen csak a saját világában élt, júliusra pedig teljesen elvesztettük. Anyu ápolta, de egy 24 órás jelenlétere senki nem képes hónapokon, fél éven keresztül. Már mondogattuk anyunak, hogy hiába szeretné, nem fogja bírni, de megígérte magának, hogy amíg mami él, ápolni fogja. Csakhogy egy megzavarodott elméjű embernek nincs nappal meg éjszaka, mami már éjjel is rettegett és kiabált (mert tüzet élt át, vagy valamelyik szerette éppen felakasztotta magát...), anyu fél éve nem aludt. És hiába a rács az ágyon, ezek a betegek onnan is kimásznak, mami is, persze elesett, beverte a fejét, mentő és kórház lett a vége múlt héten. Anyu ekkor realizálta, hogy már nem képes mami épségét otthon garantálni, bizony segítség kell. Ma egy hete mondta ezt ki, erejének és az idegeinek a végén járva, mamit másnapra írták ki kórházi távozásra. Tehát volt egy napunk, hogy megoldást találjunk. Tényleg csodaszámba megy, de találtunk egy otthont, ahol volt egy hely. (Otthon rengeteg van, de vagy sokmilliós összeg a beugró, vagy éveket kell várni egy helyre, vagy nem fogadnak demens beteget, vagy olyan a hely, mint egy börtön...) Másnap reggel 8-ra át is vittem anyut egy megbeszélésre, megkaptuk a felvételi kérelem nyomtatványokat is, hétfőre ígértek végeleges választ. Most azt nem részletezem, hogy hogy magyarázod el egy demensnek, hogy otthonba fog kerülni, hogy íratod alá vele büntetőjogi felelőssége tudatában a papírokat... Kegyetlen nehéz volt, anyu volt akkor mamival. Azt se részletezem, mennyire kegyetlen és milyen lelki megterhelés, hogy egy nagyon szeretett édesanyát, nagymamát elhelyezel egy otthonban. És azt sem, hogy amikor eljött a nap, a tegnap, milyen volt egy őrjöngő, totálisan zavart szeretteddel eldöntetned, hogy igen, ő akar menni az otthonba. (Nem akartuk akarata ellenére vinni, nem tudom, hogy számoltunk volna el a lelkiismeretünkkel, ha "bedugjuk" oda. Akkor is, ha szörnyen zavart már mami.) Több órás dühöngő ellenállás után lassan megnyugodott (közben a megrendelt betegszállítók is elmentek, nem vihették el akarata ellenére) és egyszer csak megszólalt: menjünk. Még azért párszor "átbeszéltük", aztán végül én vittem át kocsival. Kegyetlen volt látni anyut egyetlen hajszállal a teljes idegösszeomlás határán a hátsó ülésen, mamit mellettem, aki szerencsére nyugodtan ült (csak azt kérte, készítsem elő az igazolványokat, mert itt vannak a rendőrök -a buksijában voltak csak- és álljak meg, mert ismerősök jönnek mögöttünk -csak mi voltunk az úton-), és én is belül annyira szomorú, zavart és ideges voltam, hogy minden erőmmel igyekeztem a vezetésre koncentrálni és levegőt venni. És nem túlreagálni. Az otthon tényleg otthonos, gyönyörű, rendezett, hatalmas park, roppant kedves, empatikus dolgozók, szép szoba, rend, tisztaság, flott ügyintézés. Az elbúcsúzás mamitól nagyon rövid volt, nagyon kemény, tényleg felfoghatatlan, szívet ripityára törő úgy is, hogy mami éppen nyugodt volt. Anyu fél hajszálnyival még közelebb került a teljes összeomláshoz. Azt se tudta, hol van, eltévedt volna, ha nem irányítgatom, pedig nem messze, szemben volt az autó a parkolóban. Nagyon lassan vezettem hazafelé, mert iszonyatosan fáradt voltam agyban, nem nagyon tudtam már koncentrálni. Otthon (anyuéknál) leültünk, és csak néztünk ki a fejünkből... Nekem mára olyan izomlázam lett az egész testemben, mintha követ hordtam volna előtte egy napig. Maradtam ma még anyuval, csak este jöttem haza és hétvégén megyek megint. Már többször telefonáltunk az otthonba, a nővérek készségesen beszélnek nekünk mamiról. Szinte bármikor lehet menni látogatni, ami szintén nagyon jó. Tudjuk, hogy maminak is jobb lesz, hiszen ott tudnak rá éjjel-nappal figyelni, van orvosi elérhetőség (személyes, nem csak telefonos), van pszichiáter, nem fog esni-kelni, vigyáznak rá. De idő kell, amíg ezt az ember el tudja fogadni. Nem jött még ki rajtunk az sem, hogy mami beteg lett, hogy ennyire rohamosan leépült, hogy nem otthon lakik, hogy a tegnapi nap mennyire iszonyatosan nehéz volt. Csak remélni tudom, hogy anyu ki tudja heverni ezt a fél évnyi sokkot. 

(Mamikámmal 3 éve, a 90. szülinapján.)

💔

- Sziaaa! Na mesélj! - kiáltottam mosolyogva.

És ő csak feküdt az ágyon, ahogy a betegszállítók lerakták, mozdulatlanul, és beszélt. A megváltozott hangján, csapongva, a kinti nagy valóságba beleszőve a saját valóságát, majd abban egyre jobban elmerülve, amíg nagyon hamar megérkezett az ő kis világába. Már nem vett tudomást a környezetéről, és csak mondta, mondta. Észre sem vette, hogy anyu felhajtja az ágyon a rácsot. A konyhában elolvastam a kórházi zárójelentést és a leleteket. A friss koponya CT simán magyarázhatja az állapotát. És egy szívbeteg, 93 éves embernek már hatalmas kockázat lehet egy agyműtét. Ha egyáltalán műthető lenne. Ha egyáltalán ez okozta. Múlt szerdán láttam ezelőtt utoljára, ahhoz képest is sokat romlott. Aznap éjjel mászott át az ágyrácson és esett el (újra), ezért küldték be a sürgősségire, készült a CT és tartották a traumatológián 48 órás megfigyelésre. 

Mobil vagyok, mentem anyuhoz. És segítettem, amiben tudtam. Kimondani, hogy nem tudja már mami biztonságát otthon garantálni, szívszaggató volt. Kimondani, hogy igen, keresni kell egy helyet, ahol tudnak róla éjjel-nappal gondoskodni, abba is belehasadt a szíve. Egész csütörtökön kutatni, guglizni, telefonálni a lehetőségek után kegyetlenül fárasztó volt. Mindenhol falakba ütköztünk egy részről, más részről a megkeresett ismerősök maximális empátiával és segítőkészséggel álltak mellettünk. Van egy gyors lehetőség, hétfőn-kedden-szerdán kaphatunk végleges választ. Ide ma vittem el anyut egy személyes találkozóra. Ott kimondania anyunak élesben azt, hogy miért jöttünk..., na ott már az én szívem is cafatokban volt. Megkaptuk a felvételi kérelem nyomtatványait is, amint hazaértünk, anyu nekiállt kitölteni. Csakhogy nem ment. Se olvasni, se írni nem volt képes, a dátumhoz irányítószám került..., teljesen összeomlott. 

Ápoltam annak idején demens időseket. Láttam a családjukat, tapasztaltam, mennyire megviseli őket. Sose gondoltam volna, hogy egyszer az én szeretett, tüneményes, kedves, gondoskodó, figyelmes mamikámmal is megtörténik. Amíg még lehet, leülök mellé, fogom a kezét, próbálok beszélgetni vele, és elfogadni, hogy ez szinte napról napra egyre inkább lehetetlen vállalkozás. Anyu erős. De az ő erejét az utóbbi két évben szétforgácsolta a megannyi kisebb dolog mellett a tumor, a testvére halála és most az édesanyja valóságtól való eltávolodása. Csak remélni merem, hogy van ereje még kitartani és nem rántja magával a sokféle valóság fekete lyuka.

Hogy lehet...?

(Két éve tavasszal ránk öntötték a jól előkészített mocskot. Igen, tudom, a többség szerint én vagyok a legnagyobb hülye, az összeesküvés-elmélet hívő (...). A mocsok azóta is dől ránk, de már régóta nem érdekel, ki kinek hisz, csak azokkal beszélek erről, akik kérdeznek, velük se sokat. Ahogy 2020 tavaszán előre láttam az azóta eltelt két év dolgait, most is látom, ami ránk vár. Foglalkoztat ez minden nap, minden percben, mert nehéz eldöntenem, hogy elfogadjam-e a látszat-valóságot és aszerint éljek, vagy készüljek arra, amit tudok.) 

Az elmúlt két évben, ahogy egyre kevesebbet netezek, ahogy egyre inkább nem érdekelnek a hírek (azért tudok róluk), a családunkban ezzel egyenes arányban nagyon felgyorsultak az események. Összefoglalva: rossz, rosszabb, még rosszabb. 

Nagyon nagy vonalakban, felsorolás jelleggel:

Tavaly év végén eltemettük a húgom gyerekeinek apját 49 évesen. A gyerekek azóta sem tértek magukhoz. Segítenék, de nem tudom, hogyan, hogy egyáltalán kell-e, lehet-e. Ekkortájt adatta be a húgom és a lánya magának az oltást (a fia már korábban) hatalmas lelki harcok árán, és azóta nincsenek is jól, a húgom főleg. A húgom lánya szenved, van esély az endometriózisra, de -több okból- áll az ügy. A keresztapám a kiújult, áttétes tumordémonjaival küzdött, múlt szerdán temettük. Közben a nagymamám rohamosan épül le szellemileg, már a nem alszik, alig eszik és a saját (félelmetes, veszélyes, folyamatosan üldöztetett) világában szenved. Anyu van vele, aki maga is rákból gyógyult, február óta nem alszik mami miatt és vagy tíz évet öregedett fél év alatt. 

(Most szünet, keresnem kell valamit, mert elfelejtettem enni, mindjárt elájulok.)

Hogy lehet talpon maradni, ha a saját világom sem stabil?

Hogy lehet erősnek maradni, amikor folyamatosan nyilazzák az ember lelkét?

Hogy lehet kitartani, amikor minden süllyed és szippant az örvény?

Hogy lehet nem sírni, amikor belül már üvöltesz a fájdalomtól?

Hogy lehet nem félni attól, amiről tudod, hogy előbb-utóbb bekövetkezik?

Hogy lehet még ennél többet és többet (és többet) elviselni?

Hogy lehet segíteni úgy, hogy ne legyél sok, de a másik tudja, hogy itt vagy neki, ha szükség van rád?

Hogy lehet, hogy egy napon kétfelől jön segélykiáltás, és te csak ülsz bambán, zokniban-pulóverben a kánikulában, vacogva a lelki kimerültségtől, és szaladnál egyszerre kétfelé, de fogalmad sincs, hogy oldd ezt meg?

(...)

És ekkor eltörik a mécses és csak sírsz és sírsz és sírsz, egyrészt örülsz, hogy kinyílt egy feszültségcsökkentő szelep, másrészt próbálsz épelméjű maradni, mert tudnod kell gondolkodni, kitartani, erősnek maradni, mert tudva tudod, hogy most tényleg szükség van rád, hogy még te vagy a legjobban, hogy fogsz tudni segíteni, hogy ott tudsz lenni, hogy dolgod van, menned kell. 

Hogy hogyan kell? Nem tudom. Ami biztos: bármi az, bárhogy kell, megpróbálom.

Derült égből- másnap

 

Visszakanyarodva a hétfőhöz: ó, azok a szállodai reggelik! Hogy ott van, készen, megsütve, megfőzve, csak választani kell és enni! Tudom: luxus, de annyira imádom, és olyan ritkán van rá alkalmam. De kedden volt. Ki is használtam. 😁

Hétfőn hatalmas kánikulában mentünk B.füredre, a kis kocsi klímája alig bírta. Hajnalban már esett, reggelre kellemes idő lett, nem volt hideg egyáltalán, még hűvös sem, csak szakadt az eső. Kirándulóhajó nem indult a másodfokú viharjelzésben.

De a komp működött Tihany és Szántód között.

Így Siófokon lett egy freikávé is.

Ha már 65-ös (út), beugrottunk anyuékhoz is hazafelé.

(Cart se ér a pénzünk. Ami van, érdemes elkölteni- élményre. Nagyon hamarosan nem lesz már rá lehetőség.)

Egy nagyon nehéz nap

 Nagy asztal. Egyre ritkábban. Egyre kevesebben.

Nem tudom, melyik a nehezebb: már csak az emlékeket őrizni, vagy egy saját, belső világban, befordulva, a valóságtól távol vegetálni. Keresztapámat ma temettük. Nagymamám pedig napról napra egyre intenzívebben már csak a saját valóságában létezik.

🖤

Kedd

Ma csak ennyi:

Derült égből...

A lábujjam miatt minden tolódott, így mára készültem: már tudok menni lábbeliben (nem kellemes, de megy), muszáj ügyintéznem. Viszonylag korán keltem, hogy minden beleférjen. Gyors, egyszerű reggeli, majd irány a város. 

11 óra volt, hogy hazaértem. Ekkor M. megszólalt: fogd a bőröndöt, megyünk a Balatonra. Derült égből Balatonfüred. 

Nem tűzött a nap, fújt a szél, jó volt a víz, isteni a vacsora. Este 10, de még mindig nagyon meleg van. Kis kocsmázás még a teraszon, hiszen hurrá, nyaralunk, holnap pedig irány haza. 

Vasárnap

A kis lábujjam lassan, de javulgat. Nem kellemes lábbeliben lenni, de már tudok menni a papucsban is, a szandálban is. Az élet apró örömei. :D

Pénteki (vagy tegnapi) reggeli.

Aznap A-nál.

Aznapi vacsorám.

Ez a mai reggeli. Ami után visszafeküdtem és 11-ig aludtam...

Ebéd.

Majd A-nál. Klíma és terasz galambcartalanítása.

Erre ráment jó pár óra. Kellemes volt a 34 fokban létrázni, de nem akartam már halogatni. Utólag pedig nagyon örülök, hogy kész.

Vacsora.

Hihetetlenül gyorsan robog az idő. Annyi mindent szeretnék írni, de a napom nem csupán abból áll, ami a blogra felkerül, fáradt vagyok. No meg este fél 10. Hiába aludtam ma is sokat, álmos vagyok. Álomnő. 😆