Sosem lattam eddig meg senkit meghalni. I. gyorsan ment el, nem szenvedett, de nekem az a negyed ora kesz orokkevalosag volt. A lelkenek csak rovid ido kellett, hogy kiszalljon a testebol. A mar hasznalhatatlan testbol, ami mar csak nyug volt, teher. Alig 50 kilos teste ugy simult a lepel-takaro ala, mint egy falevel. Szerette a szep, napsuteses, szines oszt, epp egy ilyen delelotton lepett at egy masik dimenzioba.
Jott H. es A., az en ket kis orangyalom. Segitsegukkel hamar osszeszedtem magam, de olyan faradt voltam, mint aki meg eleteben nem aludt.
Megerkezett I. testvere G. a felesegevel, I-vel. Oket is ismertem, voltak I-nel mult heten vendegsegben, vegtelenul szimpatikus, kedves, baratsagos emberek. Estig kerestunk. Hivatalos papirokat, I. vegrendeletet, a vendeglistat a bucsuztatora. Aztan G. meghivta a csapatot vacsorazni. A., a ferje M. /o a helyi polgarmester/, H., G. es a felesege meg en elautoztunk a cseh hatar melle es ettunk egy falatot, aztan ittunk. I-re es arra, amit ateltunk. De legfokepp arra, hogy vege van.
Az I. baratja miatti fenyegetes meg mindig nem mult el. Amig tegnap a papirokat kerestuk I. hazaban, osszerezzentunk minden kis zajra, gondosan zartunk mindent, senki nem mereszkedett ki egyedul es ha ki kellett mennunk az utcara, gyorsak voltunk, mint a csik. A pasi ugyanis reggel fel 9 ota nem hivta I-et, pedig 7-tol fel 9-ig 32-szer, es sajnos ez volt a normalis, a megszokott. O nagy ivben tojik ilyesmire, mint tavoltartasi vegzes, es hat ha nem telefonal, lehetseges, hogy uton van ide. Nem tud rola, h. I. meghalt. Vagy megis?!
A vacsoran egy olyan csapat ulte korbe a tunemenyes vendeglo asztalat, akiket osszekovacsolt I. tortenete. Mindannyian elmeseltuk I-del kapcsolatos infoinkat, elmenyeinket. Osszeraktuk a vendeglistat, megfogalmaztuk a meghivo szoveget, osszeirtuk, hova kell mennie G-nek, mit kell elinteznie a hamvasztassal, a bucsuztatoval kapcsolatban, hol legyen a halotti tor, mi legyen a menu. Cimeket, telefonszamot csereltunk. Es G. azt mondta: ott a helyem I. bucsuztatojan.
H. mar kora este atkoltoztetett magahoz. Nem lettem volna biztonsagban I. hazaban. Tunder ez a no, vegtelenul egyszeru, de hatartalanul nagy szive es lelke van. Mellettem volt a ket itteni hetem nagy reszeben is es nem hagyott magamra a vege utan sem. Bizik bennem, hiszen ki venne magahoz egy ismeretlen kulfoldit? Most is nala vagyok ugy, hogy o nincs itthon, szuretelni ment egy ismerosehez. A kapuk-ajtok szigoruan zarva, mert az ordog nem alszik. Hozott nekem reggelit, megmutatta, hogy mukodik a kavefozo, elbucsuztunk es elment. En leszerveztem a hazautat, 10-re jon ertem a busz. Es a munkakozvetito ceg fonoke felajanlotta, hogy beszeljunk, keresnek nekem kompenzalaskent egy jo helyet. Ha otthon kipihentem magam, majd felhivom.
G. kifizette a beremet. Annyit adott, amennyi a harom hetre jart volna es meg busas borravalot is csapott hozza. Azt mondta: megerdemlem, mert nem semmi, amit itt vegigcsinaltam, es halasan koszoni, amit I-ert tettem es hogy vele voltam utolso perceiben is.
Lassan itt van ertem a busz. Hazamegyek. Kell majd egy-ket nap, hogy kipihenjem a stresszt, de amugy teljesen jol vagyok. Rengeteg uj tapasztalattal es elmennyel gazdagodva az elet megy tovabb.
