Ha csak az utat nézem, szürke minden. Rideg. Mesterséges. Agyonszabályozott. Frusztráló.
De a visszapillantó tükörből a felkelő nap mosolyog rám nyújtózkodva. És reményt ígér. Fényt. Meleget. Életet.
Ha az életemben csak az előttem lévő utat figyelem, munka vár rám, iszonyatos teher. Egy műtét. Fájdalom és küzdelem a felépülésért. Aztán munka. Végeláthatatlanul.
Ha körülnézek magamban, valahol mélyen ott van a reménysugár. Hogy lehet, lesz más, jobb.
Ma reggel fájdalom nélkül ébredtem. Figyeltem magam: tényleg nem fáj a kismedencémben semmi. Hajnal volt még, de ösztönösen felkiáltottam: "Yess, ilyen lesz a műtét után!". A fájdalmas napokon ez már szinte elképzelhetetlen számomra. Legtöbbször tényleg nem is emlékszem rá, milyen fájdalom nélkül élni. De nagyon-nagyon szeretném, ha újra eljönne az az idő. Bízom benne, hogy így lesz.
29 nap a műtétig.
